RAJZOLÓ MASINA ÉS DANOLÓ GÉP

Vikár Béla folklórdokumentáló eszközei

„Édesanyám csinált belőlem folkloristát” ‑ emlékszik vissza az idős Vikár Béla a kezdetekre. Egyetemi évei alatt, 1877–83 között, édesanyja szenvedélyesen jegyezte föl a somogyi népdalszövegeket, s erről a munkájáról mindig lelkesen tájékoztatta fiát, aki később, a gyorsírás fortélyainak elsajátítása után, maga is hazajárt gyűjteni szűkebb szülőföldjére (Volly, 1958). A szövegfolklór feljegyzésének ez az új módja igen hatékonynak bizonyult, ugyanis a mesélőt, énekest nem kellett megállítani az előadásban vagy ismételtetni, mert a gyorsírás segítségével a teljes szöveget valós időben lehetett rögzíteni. Ezzel a módszerrel 1889 őszén öthetes somogyi gyűjtőexpedícióján több száz mesét, mondát, adomát, népéleti adatot jegyzett fel. Útjára felesége, Krekács Júlia is elkísérte, aki egyúttal több mint ötven fényképfelvételt készített.

Vikár gyűjtési beszámolójából kiderül, hogy a falusi emberek gyakran bizalmatlanul fogadták a gyűjtőket: „e bizalmatlanság és a gyanu mindenütt csakhamar fölébred a nép közt, mihelyt a fénykép-apparatus és a gyüjtő müködni kezd. Váltig erősitettük mi, hogy azért fizetés nem jár, ellenkezőleg mindenki ingyen kapja meg a saját képét, a kit leveszünk: sehol sem álltak oda szivesen a rajzoló masina elé. »A zeën formámat ugyan lë nem vöszi sënkisë!« – mondták a jó »csökliek« egyre-másra, és … nyilván úgy okoskodnak, és az az ijesztő képzet támad bennük: hogy a kinek a formáját leveszik, annak nem marad… Természetesen az a puszta babona is hozzájárul sok helyt – kivált az öregebbek között ezen idegenkedéshez, hogy t.i. a lerajzolt személy képével az ő teste-lelke is a rajz tulajdonosának hatalmába kerül” (Vikár, 1891).

Vikár gyorsírásos népköltészeti gyűjtőmunkája során hamar felismerte, hogy akár a szövegfolklór-kutatás szempontjából is fontos lenne a szöveggel együtt a dallam rögzítése: „Ha nem daloltatjuk, hanem mondatoltatjuk a szöveget, az igazi énekes könnyen megakad… Ha mégis tollba mondatjuk az ének-előadás után már leírt szöveget, azonnal észreveszszük, mennyire eltér a mondatolt szöveg az énekelttől.” ‑ írja finnországi gyűjtőmunkájáról szóló beszámolójában, 1890-ben. Ugyanott már megemlíti egy új eszköz használatának szükségességét is: „A sirató énekek leírása vajmi nehéz, mert a közlő többnyire bizonyos megállapodott phrasiskészletből rögtönözve állit össze mindig más meg más egészet, a melynek ismétlésére aztán képtelen; minthogy pedig valósággal zokog hozzá vagy legjobb esetben síró hangon adja elé, annál fogva egyszeri hallásra igen sok hézag marad. Itt a phonograph igazi áldás lett volna” (Vikár, 1890)

Ekkoriban a néprajzi fotózás már bevett módszere volt a kutatásnak, de a fonográf használatára még várni kellett. Herrmann Antal a Kárpát Egyesület budapesti osztályának műkedvelő fényképkiállítása kapcsán említi: „A dialektologia, a népnyelvi hagyományok tanulmányozása általán csak akkor fog valóban biztos és objectiv alapra helyezkedni, ha phonographszerü készülékekkel foghatjuk fel a népnyelv és népzene hangját, amint photographiákban fixirozzuk a néprajzi tárgyakat.” (Herrmann, 1890). Ugyanebben az évben Pungur Béla kolozsvári távírótiszt indítványozza egy társaság felállítását, amely fonográffal gyűjtené össze országszerte a népdalokat (Ethnographia 1890/3.). 1891-ben pedig arról ad hírt az Ethnographia (1891/1), hogy „Phonographfal mentették meg az enyészettől a kihaló félben levő passemagneddy indian törzs dalainak és nyelvhagyományainak egy részét.”

Későbbi visszaemlékezésében Vikár is a fotografálással állítja párhuzamba a fonográfos gyűjtést: „S valamint az emberek és tárgyak képét tudományos vizsgálat czéljaira inkább fotografikus hűséggel megrögzítve kívánjuk birni, mintsem egy művész egyéni felfogásának tükrében: úgy kinálkozott a szóban vagy dalban élő néphagyomány gyüjtésére szerintem a szakzenészek helyett a hangírógép, a fonográf alkalmazásba vétele”. A fonográf szükségessége tehát nyilvánvaló volt a 19. század utolsó évtizedének derekára, de költséges volta miatt támogatásra volt szükség a beszerzéséhez. Erre az 1895. január 15-én kinevezett kultuszminiszternek, Wlassics Gyulának a segítségével került sor, akitől Vikár emlékiratban igényelt egy fonográfot a Magyar Néprajzi Társaság számára, amelynek titkára volt. Ezzel az eszközzel új korszakba lépett a magyar népzenekutatás (Vikár, 1901).

Vikár édesanyja akkor is tovább folytatta a szöveggyűjtést, amikor fia már fonográffal járta az országot, de már ő is fontosnak tartotta a dallam rögzítését. Időnként levélben számolt be eredményeiről, s egyikben ezt írta fiának: „sokkal jobb volna, ha magad jönnél a danoló gépeddel, mert biz ha a szöveget meg is tanulom, de dalolni nem tudom.” (Volly, 1959)

1901-ben Szalay Imre, a Néprajzi Társaság elnöke megbízza Vikárt, hogy ezentúl a fonográfos gyűjtései alkalmával „táj- és néprajzi fényképfelvételeket” is készítsen, amelyek a Néprajzi Múzeumba kerülnek. Vikárt később gyakran elkísérte gyűjtőútjaira Kőnig György, s ezeken számos fényképfelvétel is készült.

A fényképezőgéphez hasonlóan, első alkalmakkor a fonográf is idegenkedést váltott ki a falusi emberekből. Ezzel kapcsolatosan Vikár több humoros jelenetet jegyzett fel, amelyek rávilágítanak a falusi emberek észjárására, s arra, hogy miként viszonyultak a városról jött „nadrágos ember” furcsa eszközeihez: „Megtörtént velem egy helyütt, Brassómegyében a hétfalusi csángók között, hogy egy öreg paraszt, kezében tartván a fonográfnak fölvevő csövét, annak rezgésétől úgy megijedt, hogy szívdobogást kapott és egyelőre hiába volt minden kísérlet, őt újra megszólaltatni. »Belevágok én ötöt-hatot is még, mondotta, csak a szüdobogás múljon el, instállom«”. Ugyancsak a barcasági magyarok körében történt Pürkerecen: „Egy alkalommal két férfi testvér ült a gép előtt. Az egyik bátran énekelt bele, s mondta, hogy a bátyja még többet tud, mint ő. Az idősebb testvér azonban sehogysem akart kötélnek állani. Öcscse erre így biztatta: »Dudolj már no; nem látod, hogy irodalmat gyarapítanak!«” (Vikár, 1901). „Másutt a csodaszámba menő masinát térdre hullva és szaporán, keresztet vetve hallgatták dalosaink. Megfoghatatlan dolog volt szemükben, hogy egy gép beszélni és dalolni tud” ‑ emlékezik vissza egykori munkájára (Vikár, 1943).

Vikár Béla székelyföldi gyűjtései közül folklorisztikailag kiemelkedő jelentőségű a Keresztúr-vidéki, amely a korabeli népművelési viszonyokra is rávilágít. Énlakán a lelkész és a dalszerzőként is ismert tanító próbálta Vikárt lebeszélni a gyűjtésről, arra hivatkozva, hogy itt már négyszólamú kórusban énekelnek a helybeliek, s a régi dalok már nem élnek (Vikár, 1943). Néhány évvel később Bartók és Kodály is hasonló viszonyulást tapasztalt. Szemben a román és szlovák papokkal, tanítókkal, akik nagy lelkesedéssel támogatták a gyűjtő munkáját, a helyi magyar értelmiség nem kívánta az egyszerű falusi emberek dalaival képviseltetni a helyi kultúrát a fővárosból jött „urak” előtt, inkább a saját népművelői tevékenységét szerette volna megörökíttetni. Szentábrahámon Vikár ennek az elvárásnak elejébe is ment, viaszhengerre vette a helyi kórust és a népdalokat zongorázó „Tóth Vilmos tanító urat”, aki az egyik fotón is látható. Sajnos nem mindenhol készült fényképfelvétel Vikár adatközlőiről, illetve a helybeliekről készült fotókon nem mindig azonosítható, hogy ki kicsoda. Két rugonfalvi énekeséről viszont őriz fényképfelvételt a Néprajzi Múzeum gyűjteménye.

A Nyikó menti gyűjtés egyik fontos hozadéka a medeséri Balog János prímás bandájának felvétele, mivel az egész fonográfos gyűjtésben ritkább a hangszeres zene, és azon belül még ritkább a zenekari felvétel. A korabeli sajtóból tudjuk, hogy Vikár Béla és Herrmann Antal „népvizslák” között ott volt Kovács Géza, az Erdélyi Kárpát-Egyesület titkára is, aki fényképfelvételeket készített (Nyikai, 1900). A Balog bandáját ábrázoló fotográfia fontos többletinformációt szolgáltat az írásban feljegyzett adatokhoz képest. Innen tudjuk meg, hogy a háromtagú banda összetétele: hegedű, házi készítésű kiscimbalom és kisbőgő. Balog a vonót balkezében fogja, amiből feltételezhető, hogy neve esetleg csak a ragadványnév volt.

Vikár másik fontos erdélyi gyűjtőterülete Kalotaszeg volt. 1889 tavaszán Bánffyhunyadon Gyarmathy Zsigmondné Hóry Etelka, „Kalotaszeg nagyasszonya” házában ismerkedett meg Tamás Katával, aki jó hangú, gazdag daltudású énekes volt, számos dalát őrzi a Néprajzi Múzeum fonográfhenger-gyűjteménye. Ebben és a következő évben Vikár fonográfos bemutatói alkalmával többször megénekeltette közönség előtt is Katát. Ilyen alkalmakkal kapcsolatban több olyan emléket jegyzett föl Vikár, amelyek a falusi tréfás észjárásra, a „szót szóra mondani” tudásra utalnak. A kolozsvári unitárius teológia nagytermébe összegyűlt, jobbára teológus hallgatókból álló közönség láttán megkérdezte Katát, hogy fél-e, ha ennyi urat lát. A lány így felelt: „Instálom akkor félek, ha egy urat látok”. Budapesten többször felléptette az Urániában és más helyszíneken, meghívták úri bálokba, ahol kalotaszegi varrottasokkal, viseletdarabokkal kereskedett stb. Egyik alkalommal egy idős ember jobbjára ültették, aki megkérdezte, hogy jobban szeretne-e egy fiatalember mellett ülni. Kata válasza: „öreg fa árnyékában esik jól a pihenés”. Bájos hangja, díszes viselete miatt „kis Blahánénak”, „kalotaszegi csalogánynak”, „álruhás hercegnőnek” nevezték. Minden bizonnyal a sok szerepeltetés is hozzájárult ahhoz, hogy végül kiszakadt eredeti közegéből, egy tisztviselőhöz ment feleségül, gyerekei már egyetemet végeztek (Vikár, 1943).

Tamás Katának az úri körök által megcsodált viseletét Bátky Zsigmond néprajzos szemmel erősen bírálta, mivel sok elemében eltért a régebbi hagyományos kalotaszegi viselettől. Véleményét így összegezte: „ha ez a módizás így tart, az ország egyik leggyönyörűbb népviselete elpusztul s a kalotaszegi ruházkodást kutatónak Bánffy-Hunyadon nem szabad megállania többé.” (Bátky, 1900)

Minden bizonnyal Vikár közreműködésével készült Csizhegyi Sándor kolozsvári fényképész műtermében az a beállított fotó, amely Tamás Kata szépségét és korabeli viseletét őrzi. Erre utal a fonográf jelenléte, ami nem valószínű, hogy a műterem kelléke volt. Csizhegyi a 20. század elején Kolozsvár egyik hivatásos fényképésze volt, 1915-ben a városatyák közé választották. Jelentősek a Kolozsvári Színház előadásait dokumentáló fotói, és ő a szerzője annak a nagyított fényképnek, amely Fadrusz János Mátyás-szobra leleplezésének napján, 1902. október 12-én készült Mátyás király szülőházának udvarán, ahol az Erdélyi Kárpát Egyesület Nép- és Tájrajzi Múzeumának megnyitó ünnepségét tartották (Merza, 1935).

A kolozsvári múzeum létrejöttéhez Herrmann Antal és Vikár Béla is hozzájárult, utóbbi jelentős tárgygyűjtéssel is. Gyorsírói képességei, néprajzi tájékozottsága, szellemi nyitottsága és az akkori legkorszerűbb gépi eszközök, a fonográf és a fényképezőgép használata miatt Vikár Bélát méltán tarthatjuk a modern európai folklorisztika egyik úttörőjének.

Szerző: Pávai István

Felhasznált irodalom

Bátky Zsigmond: Tamás Kata, a bánffy-hunyadi „nótafa”. Adatok a népies divat változásához. 1900/2. 26–28.
Herrmann Antal: Mükedvelő fotografiai kiállítás. Ethnographia, 1890/1. 57.
Merza Gyula: A negyvenéves EKE. Keleti Újság, 1935/50. 13–14.
Nyikai: A Fehér Nyikó völgyéből. Székelyudvarhely, 1900. április 18. 52.
Vikár Béla: Finnországi tanulmányutam. Ethnographia, 1890/5. 231–245.
Vikár Béla: Somogyi tanulmányutamról. Ethnographia, 1891/3–4. 118–123.
Vikár Béla: Élő nyelvemlékek. Néprajzi Értesítő, 1901/8, 131–142.
Vikár Béla: Erdélyi út fonográffal. In: Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Szerk. Gunda Béla. Budapest, 1943.
Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban. Somogyi Almanach 4. Kaposvár, 1959.