Amikor a turisták a faluban megjelentek: három Brück & Sohn-fénykép a Néprajzi Múzeumban

Tavaly év végén a Magyar Nemzeti Galéria látványos tárlaton mutatta be a Brück & Sohn német képeslapkiadó budapesti fényképeit. A kiállításra a főváros egyesítésének 150. évfordulója adott alkalmat, de egyben egy felfedezést is láthatóvá tett a nagyközönség számára: a 20. század elején készült Brück & Sohn-fotókra ugyanis Tamási Miklós, a Fortepan közösségi archívum szerkesztője bukkant rá 2022 augusztusában, egyik internetes szörfölése során a drezdai Deutsche Fotothek internetes oldalán.

Ennek az anyagnak az előbukkanása város- és fotótörténeti szempontból is jelentős esemény. Olyan kiváló minőségű, dualizmus kori városfotó-gyűjteményről van szó, amely odaállítható a korszak legnagyobbjai – Klösz György, Erdélyi Mór vagy Müllner János – életműve mellé, és megkapó körképet ad a fénykorát élő, békebeli Budapestről. A fotókból készült képeslapok korábban is ismertek voltak, számos hazai közgyűjteményben megtalálhatók. Ezeket a képeslapokat a meisseni Brück & Sohn cég budapesti üzleti partnere, Arthur Taussig forgalmazta. Taussig egy részüket a saját neve alatt jelentette meg, de valójában ezek mind Brück & Sohn-képeslapok voltak.

A Brück & Sohn Európa egyik legjelentősebb képeslapkiadó vállalkozásaként 226 éven át, 2019-ig működött, mindvégig az alapító családjának tulajdonában. Az utolsó generáció nagy gondot fordított rá, hogy az értékes örökség ne kallódjon el, sőt a legszélesebb körben hozzáférhető legyen. 2016-ban 33 ezer képeslapot töltöttek fel a Wikimedia Commons oldalra közkincs licenc alatt. 2005-ben a családi archívumban őrzött 26 500 negatívot eladták a drezdai Deutsche Fotothek-nek, amely 2018-ra az egész állományt digitalizálta, és közzétette. Itt talált rá Tamási Miklós a budapesti fotókra, amelyek a képeslapoknál – a korabeli nyomdatechnika korlátai miatt – sokkal részletesebbek, minőségük összehasonlíthatatlanul magasabb. Az intézmény vezetője, Jens Bove igazgató nyitott volt arra, hogy a körülbelül 500 fényképből 243 a Fortepan oldalára is felkerüljön.

A Brück & Sohn cég Budapestről csak egy viszonylag rövid időszakban, 1903 és 1912 között jelentetett meg képeslapokat. A fotók készítőjét (vagy készítőit) nem ismerjük, mindössze egyetlen képeslapról derült ki a kiállítást előkészítő kutatás során, hogy Klösz György egyik ismert fényképéből készült.

A budapesti anyag jelentősége mellett szinte észrevétlen maradt, hogy a meisseni cég ugyanebben az időben néhány magyarországi vidéki helyszínről is megjelentetett képeslapokat. A helyszínek kiválasztása teljesen esetlegesnek tűnik, semmilyen átgondolt koncepciót nem tükröz. A legtöbb lap Siófokot és Balatonvilágost mutatja, ezen kívül megjelenik néhány kastély (Baltavár, Örkény), illetve egy pilisi-szentendrei képeslapcsoport: három lap Pilisszentlászlóról (1908), egy a dobogókői Eötvös Loránd Menedékházról (1906) és egy a szentendrei Lajos-forrásról (1908). Az utóbbi két képeslap megjelenése aktuális eseményekhez köthető: a forrás foglalatát 1908-ban építette a Magyar Turista-Egyesületen belül működő Turisták Pénteki Asztala; a kőből készült új menedékházat a régebbi faépület mellett 1906-ban nyitotta meg a Magyar Turista-Egyesület.

A pilisi-szentendrei képeslapok a Brück & Sohn gyűjteményben a következő sorszámokat kapták: 09875-09877 Pilisszentlászló, 09244 Dobogókő és 10045 Lajos-forrás. A Deutsche Fotothek oldalán megtalálhatók azok a fényképek is, amelyekből a lapok készültek (leltári számaik df_bs_0009875, df_bs_0009876, df_bs_0009877, df_bs_0009244 és df_bs_0010045). A kétéves időbeli differencia miatt egészen biztos, hogy e fényképek nem egyetlen kirándulás során készültek, hanem legalább két alkalommal 1906-ban és 1908-ban.

A Brück & Sohn magyarországi fényképei közül mindössze a három pilisszentlászlói fotó ábrázol faluképet. Ezen kívül mindössze egy-két budapesti dunai fényképnek/képeslapnak van néprajzi vonatkozása, az összes többi a nagyváros jellegzetes, reprezentatív épületeit, utcáit, tereit örökítette meg, vagy a balatoni képek esetében a korabeli polgárság nyaralásainak helyszíneit.

Éppen ezért ragadtam meg az alkalmat, hogy amikor egy papírrégiségekkel foglalkozó internetes oldalon megjelentek a pilisszentlászlói fotók korabeli nagyításai, ezeket megvásároljam, és a Néprajzi Múzeumnak adományozzam. A Brück & Sohn fényképek paszpartus nagyításai ismeretlen körülmények között kerültek ki a cég archívumából (vagy be sem kerültek oda), és nemrég a külföldi műkereskedelemben bukkantak fel. A budapesti lapok közül többet megvásárolt a Fortepan, de egy ismert magyar kutató is vett belőlük, aki a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak ajándékozta őket – így a Brück-fotók közül néhány korai kópia végre magyar közgyűjteménybe is eljutott. A három pilisszentlászlói fénykép esetében is ez volt a cél. (A Deutsche Fotothek gyűjteményében egyébként szintén csak korai kópiák vannak, elképzelhető, hogy az eredeti fotók egyáltalán nem maradtak fenn.)

Az általam megvett lapok hátoldalán piros tintás kézírással a már ismert Brück & Sohn képeslap-sorszámok jelennek meg „Budapest #9875” formában, illetve ceruzával egy másik számozás: 546/1, 546/2 és 546/3. Noha van példa arra, hogy ezeken a korabeli nagyításokon több látszik az eredeti fotóból, mint a retusált vagy megvágott képeslapokon, a három pilisszentlászlói lap esetében nincs sok eltérés, csak a plébániatemplomot ábrázoló fotóról vágták le az előtér alsó sávját a képeslap készítése során.

A képek a Néprajzi Múzeum gyűjteményében az F 343877, F 343878 és F 343879 leltári számokat kapták. Az első kettő a falu központját mutatja, mégpedig úgy, hogy a fotós csupán megfordult az ellenkező irányba a két kép készítése között, a harmadik felvétel pedig a falu fölötti dombon álló Szent László-templomot ábrázolja.

Miért készülhettek ezek a fényképek? Miért pont Pilisszentlászló községről adott ki képeslapot a korabeli Európa egyik legnagyobb képeslapkiadója sok ezer magyar falu közül egyedüliként?

A válasz részben már ott rejtőzik abban, hogy ezeket a képeket egy sorozat részeiként azonosítottuk, amelyhez még két képeslap tartozik, és e képeslapok a magyar fővárosból könnyen felkereshető túracélpontokat ábrázolnak, Dobogókőt és a Lajos-forrást. A pilisszentlászlói képeslapokra nyomtatott felirat is megerősíti ezt a magyarázatot: Pilisszentlászló. Kedvenc kiránduló hely, turista kirándulások góczpontja.

Az, hogy a község nevét mindhárom lapon elrontották, arra utal, hogy a fotókból Németországban készíthették el a képeslapokat, ahol a magyar helységnév hibája senkinek nem tűnt fel. Ugyanakkor a lapok – a magyar felirat miatt – nyilvánvalóan magyarországi forgalmazásra készültek. A folyamatot úgy képzelhetjük el, hogy a fényképeket vagy a nagyításokat kiküldték Németországba, ahol retusálták, esetleg kiszínezték és megvágták őket, a képeslapokat kinyomtatták a magyar partner által javasolt feliratokkal (híresebb fővárosi helyszínek esetében ezek a feliratok kétnyelvűek), majd utána Taussig Budapesten forgalmazta őket.

E Brück & Sohn fotók valószínűleg a legkorábbi fennmaradt fényképek Pilisszentlászlóról. A község olyan archaikus állapotáról adnak képet, ami már a két háború között, illetve a 20. század közepén készült, nagy számú fotón sem látható. Készítésük pillanata, a 20. század legeleje, határpont: éppen csak azután járunk, hogy az elszigetelt, döntően szlovákok lakta hegyi falu megnyílt a külvilág előtt, és azelőtt, hogy az ezzel elkerülhetetlenül együttjáró modernizáció átformálta volna.

Pilisszentlászló történetének sajátossága – ami persze más fővároshoz közeli, szép fekvésű községekre is igaz –, hogy e megnyílás a külvilág felé gyakorlatilag egyetlen tényezőnek köszönhető: a turizmusnak. A három fénykép így nemcsak a falu „ősállapotának” az utolsó pillanatban elkapott ábrázolása, hanem a hazai természetjárás, e jellemzően modern és polgári szabadidős tevékenység hőskorának képi dokumentuma is. Ha figyelmesen megnézzük a faluközpontot mutató két képet, akár azt a címet is adhatnánk nekik: „Amikor a turisták megérkeztek”.

Pilisszentlászló a Visegrádi-hegység legmagasabban fekvő települése. Irtásfalu, amely körülbelül 350 méter magasan fekvő katlanban terül el, és mindenhonnan magasabb hegyek övezik. Nem kifejezetten megtelepedésre csábító hely ez egy paraszti társadalom nézőpontjából, bár az erdőhöz kapcsolódó tevékenységek és a dús hegyi legelőkön folytatott állattartás valamelyest ellensúlyozza a földművelés szempontjából kedvezőtlen adottságokat. A falu mindenesetre inkább azért jött létre, mert a középkorban királyi vadászház, majd pálos kolostor állt az akkoriban Kékesnek nevezett helyen. A török időkben mind a kolostor, mind a község elpusztult, és csak a 18. század elején telepítették újra felföldi szlovák családokkal a pesti pálosok, akik visszakapták itteni birtokaikat.

A történelmi előzmény magyarázza a barokk Szent László-templom különös elhelyezkedését, ez ugyanis nem a községben, hanem egy magasabb dombháton épült fel 1770-ben, ahol akkoriban valószínűleg még látni lehetett a középkori kolostor falmaradványait. A falu mára körbenőtte a templomot, de amikor a fénykép készült, az még teljesen magányosan állt a tájban, és a magas, erdőborította hegyek háttere előtt festői látványt nyújtott. Az épületet a fotón az 1904-es felújítás utáni állapotában látjuk, amikor tetejét újrazsindelyezték, belülről kimeszelték és vasablakokat kapott a becsapó eső ellen. Kívülről meglehetősen viharvertnek tűnik, valószínűleg kitett fekvése miatt. A templomot övező temető ebben az időben használaton kívül állt, 1888-ban ugyanis új temetőt nyitottak a főutca végén, a templom körüli régit pedig felhagyták. Különösképp ez a temető a 20. században újjáéledt, miután 1962-ben a másik temető megtelt, és bezárták. A templomot így ma modern temető veszi körül, olyan típusú rálátás nincs rá, mint a képen.

Ha a fotón a templomot és környékét meglehetősen elhagyatottnak, gazosnak, már-már használaton kívülinek látjuk, az nem véletlen: dombteteji fekvése nem bizonyult túl praktikusnak, ezért 1825-ben a II. József által feloszlatott pálos rendet követő új birtokos, a pilismaróti vallásalapítványi uradalom a község közepén kis kápolnát épített Szűz Mária bemutatása titulussal. A hétköznapokban inkább ezt használták. A fatornyos kápolna – előtte léckerítéssel bezárt kis előkert van néhány fával – látszik az F 343877 számú fotó hátterében. Létezik – bár sajnos erősen átalakítva, modernizálva – a mögötte álló nagy barokk ház is, amit abban az időben szinte erődszerű, magas kőkerítés övezett. Ez az épület a plébániaház, amely melléképületeivel, tágas kertjével együtt minden bizonnyal az egyházi uradalom központja lehetett (1753-tól élt Szentlászlón egy helyben lakó pálos atya).

A községközpontot ábrázoló két fotón sokkal jobban érzékelhető a falu eredeti szerkezete, mint manapság. Világosan látszik, hogy a központ egy útkereszteződésben alakult ki a kápolna és a kisebb dombra épült plébániaház előtt. A falu főutcája, amit hátrafordulva az F 343878-as képen látunk, szinte nekifut ennek a dombra épült épületcsoportnak, és innen jobbra és balra kétfelé ágazva megy tovább. A plébánia kőkerítése mellett is elindul egy kisebb utca, de a terepviszonyok miatt ez (máig) zsákutca maradt; ezt nevezték Za kaplonkovnak, vagyis kápolna mögötti köznek.

A központi útkereszteződés, amit 1850-ben kőlábazaton álló vaskereszttel is megjelöltek, a Stanovisko nevet viselte, ezt leginkább placcnak fordíthatnánk. Ide hajtották ki a házakból reggelente a jószágokat, és a csordát innen terelte ki aztán a pásztor a falu körüli legelőkre. A főutcát egyszerűen Dedinának, vagyis falunak nevezték, mivel ez települt meg legrégebben, később a hivatalos utcanévadáskor a Visegrádi utca nevet kapta (ma Béke utca); tulajdonképpen a Visegrádra vezető országút része volt. A Dedinát olyan fehérre meszelt, apró ablakos, zsúptetős parasztházak szegélyezik, amelyeknek ma már hírmondója sincs Pilisszentlászlón. A meredek telkekről lefutó víz miatt a házak előtt árkot ástak, az udvarokra kis hidak vezetnek be.

A faluközpontot ábrázoló két fényképen látható épületek közül – a kápolnát és a plébániaházat leszámítva – egy sem áll már. A kőkeresztet a 20. században átvitték a templom körüli temetőbe, a Stanovisko azonban egykori jelentőségét mint kereszteződés mára elveszítette, ugyanis 1932-ben megépült az új aszfaltút Szentendre felől, amely a falu déli szélére futott be. A modern út vetett véget Pilisszentlászló évszázados elszigeteltségének, mivel korábban kocsival nehezen lehetett a községet megközelíteni, különösen nagyobb hó vagy sár idején. A régebbi országutak, amelyek a falu kialakulását és szerkezetét meghatározták, a községen kívül ma már csak földútként, erdei útként élnek tovább.

Ebben az archaikus faluképben egyetlen modern épület jelenik meg: Kohn Dávid „A túristához” címzett vendéglője és vegyeskereskedése a főutca és a Stanovisko sarkán. A szomszédos parasztházakhoz képest kisvárosias jellegű, cseréptetős téglaépület két szélén nyílnak a bejáratok a vendéglőbe és a dohányt, tartós fogyasztási cikkeket áruló vegyesboltba, amelyek minden bizonnyal szeparáltan működtek. Az épületet egyszerű vakolatarchitektúrája és az oldalsó oromfal szegélyét díszítő, svájci stílusú, lombfűrészdíszes faornamentika is kiemeli környezetéből. Az oromfalon kirakott K.D. monogram büszkén hirdeti a minden bizonnyal nem falubeli, zsidó származású tulajdonost. Ugyancsak városias hatású az épülethez tartozó kert téglapilléres, kovácsoltvas kerítése és a nagy, zsindelyes fakapu.

A Kohn-féle ház bizonyára nem sokkal a fotó készítése előtt épült. De hogyan lett az isten háta mögötti, a korabeli beszámolók szerint igen szegény és elmaradott Pilisszentlászló olyan község, ahol már nemcsak vegyesboltot, de még turistavendéglőt is érdemes volt nyitni? Még manapság sincs Pilisszentlászlón vendéglő – 1908-ban azonban volt.

Az előző századfordulón néhány évtized alatt nagy utat tett meg a hazai turistamozgalom, ami a főváros körüli kirándulóhelyek kiépítését illeti.

„Akkoriban még csodálnivaló exotikum volt a turista. Megbámulták, meg-csodálták, sőt – Uram bocsáss – még keresztet is vetettek talán utána. Ez eredményezte, hogy az a pár úttörő, aki vállalta a gúnyt, a közfeltűnést, szabadon járhatott-kelhetett a madárdalos erdőkben.”

Így emlékezett vissza 1936-ban a Turisták Lapja a magyar turistaság 19. század végi hőskorára, amikor Téry Ödön, Thirring Gusztáv, Eötvös Loránd és társaik elsőként felfedezték a természetjárás számára a Visegrádi-hegységet, Dobogókőt és a hegyek közt megbúvó falvakat.

A Pilis és a Visegrádi-hegység területén az első turistajelzések felfestésére 1889. május 7-én kapott engedélyt a Magyarországi Kárpát-Egyesület Budapesti Osztálya gróf Csáky Albin kultuszminisztertől. 1900-ban, amikor Thirring Gusztáv turistakalauza a főváros környékéről megjelent, a jogutód Magyar Turista-Egyesület úthálózata Budapest körül már 200 km hosszú volt. A jelzéseket rendszeresen karban tartottak, Dobogókőn menedékház várta a természetjárókat, akiket irányjelző táblák és az egyesület által kiadott térképek is segítettek a tájékozódásban.

Pilisszentlászló ennek a frissen kiépült turista-infrastruktúrának az egyik gócpontja volt. Az első úthálózatot az egyesület 1889-ben megjelent Budapesti Turista-Térképe ábrázolja, amely Pilisszentlászlót négy útvonal metszéspontjában tünteti fel: (1) Szentendréről Izbégen át a kék jelzés vezetett fel Pilisszentlászlóra (2 óra 15 perc), ahonnan (2) a Lepence-patak völgyén át lehetett lemenni a Duna-partra (2 óra); (3) a vörös-kék jelzés vezetett át a sikárosi erdészlaktól Pilisszentlászlóra (1 óra), és innen tovább (4) az Apátkúti-patak völgyén keresztül Visegrádra (2 és fél óra). Ebből látszik, hogy még az a turista is legalább négy és fél órát gyalogolt, aki a legszerényebb célt tűzte ki maga elé, vagyis egyszerűen felsétált a szentendrei vasútállomástól a hegyeken át a községbe és onnan vissza. Az F 343878-as számú képbe belenagyítva felfedezhetjük a Magyar Turista-Egyesület által kihelyezett irányjelző táblákat a Kohn-vendéglő kerítésének sarokpillérén: az egyik Visegrád felé mutat, a másik Sikáros irányába, a harmadik minden bizonnyal a felfestett útvonalakról tájékoztat.

Thirring Gusztáv már említett kalauzából kiderül, hogy a vendéglő 1900-ban már létezett, bár valójában elég szegényes szolgáltatásokat nyújtott: „Kohn Dávid korcsmája a falu közepén, a kápolna közelében (csak bor és hideg étel; vendégszoba)”. A természetjárók életét ekkoriban már egy fuvaros, Elsék György is megkönnyítette, aki 3 korona 20 fillér fuvardíjért levitte a megfáradt kirándulót Szentendrére, Visegrádra vagy Dömösre – már ha az utazó otthon találta. Thirring a már ismerteken túl további utakat is ajánlott a községből Leányfalura, Tahi pusztára és Dömösre, de úgy látszik, ezek nem voltak felfestve.

1916-ban Stoits György turistatérképén ugyancsak megjelenik Kohn Dávid vendéglője, ahol a jelzés szerint meleg ételt is lehetett kapni. Az információ minden bizonnyal helytálló volt, mert három évvel korábban a III. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium értesítőjében arról olvashatunk, hogy a kiránduló diákoknak Kohn vendéglős egy koronáért tartalmas, kitűnő gulyáslevest adott. Ezen a februári kiránduláson egyébként a cserkészmozgalomhoz csatlakozó gimnazisták hat órát gyalogoltak Szentendréről oda-vissza, bár hó kevés volt.

Stoits térképén az útvonalak közül a régi kék jelzés nem változott, az egykori vörös-kék helyett viszont egy sima vörös jelzés vezetett Sikárosra. Visegrádra viszont nem ment tovább: az Apátkúti-patak völgyében vezető utat a megjegyzés szerint lezárták, és csak külön engedéllyel volt járható. A Visegrád körüli erdőket kezelő koronauradalom már 1889-ben megtiltotta a kirándulást arra hivatkozva, hogy az vadászterület, amit a király bármikor használhat, így ott a vadak nyugalmát nem szabad megzavarni. Pirkner Ernő főerdész a tilalom alól csak néhány kivételt engedélyezett, de a Visegrádot Pilisszentlászlóval összekötő közúton még nem volt kifogása a kirándulók ellen. Negyedszázaddal később viszont már ezt az utat is lezárta a koronauradalom, és a Visegrádi-hegység nagy része egészen a második világháború végéig tiltott övezet maradt. A kirándulók megszaporodása nemcsak a szolgáltatások, hanem a tilalmak bővülését is magával hozta.

A Kohn-féle vendéglő az első világháború után már nem szerepel a forrásokban, de az épület későbbi története azért rekonstruálható. A Hangya Szövetkezet helyi szervezete 1919-ben alakult meg a községben, és 1926-ban vette meg az egykori Kohn Dávid-féle házat üzlet céljára. Egy 1938-ban kiadott képeslap tanúsága szerint a régi épületet kibővítették egy palatetős, nagyobb ablakos modern szárnnyal az egykori oldalkert helyén. A Hangyának közvetlenül a feloszlatása előtt, 1948-ban 237 tagja volt a faluban. Az épületet ezután a földművesszövetkezet kapta meg, és továbbra is a falu egyetlen boltja maradt. Az ÁFÉSZ 1978-ban bontotta le, helyén modern élelmiszerüzletet építettek nagy üvegtáblás oldalfalakkal, a község hagyományos építészetétől teljesen idegen tetőformával. Egy újabb átépítés után jelenleg is ez szolgálja a település ellátását.

A szentendrei műút megépítése megint fellendülést hozott a falu turistaforgalmában, ezért a Hangya helyi szervezete az 1930-as években vendéglőt épített a régi bolt mellett. A világháború után az épület táncteremként szolgált, 1965-ben ÁFÉSZ italbolttá és kocsmává alakították. Ma is megvan, de egy 1990-es évekbeli átépítés során elvesztette jellegzetes, üvegezett verandáját, jelenleg üresen áll.

A Brück & Sohn-fotók tehát a 20. század elejének átmeneti pillanatában örökítették meg Pilisszentlászló központját: amikor Kohn Dávid vendéglője már a Pilis erdeit és hegyeit járó turisták kedvelt találkozóhelye volt, de körülötte a kis szlovák falu népe még szinte változatlan körülmények között élte ősi paraszti életét. Ott vannak ők is a fényképeken: egy bádogkannát cipelő fiatalember, egy kendős, mezítlábas lány, a karját összekulcsoló bőrkötényes férfi, és az út porában vagy a Stanovisko keresztje kerítésének tövében ücsörgő gyerekek. A fotókon felbukkan két úriember, akik nyilvánvalóan idegenek ebben a környezetben: egy fehér ruhás, bajszos, kalapos férfi, kezében esernyővel és csizmás, vadászkalapos társa. Egy harmadik városi ruhás férfi a vendéglő ajtajához vezető hidacskánál áll. Miután a fotográfus elkészítette a megrendelt felvételeket a német képeslapkiadó számára, bizonyára betértek a vendéglőbe egy pohárka hideg borra vagy egy tál sűrű gulyásra.

Szerző: Zsuppán András

Felhasznált irodalom:

Virágvölgyi István szerk.: Budapest. Az első aranykor: Sztereoképek és képeslapfotók a Fortepan és a Deutsche Fotothek gyűjteményéből (1903-1912). Budapest: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2023
Zsuppán András: Sosem látott 20. század eleji fotók kerültek elő: részletgazdag időutazás Budapest aranykorába. Válasz Online, 2023
Franyó Rudolf: Pilisszentlászló története. Budapest, Thora Bt., 2005
Dobogókői br. Eötvös Loránd menedékház, in: Turisták Lapja, 1936
Kogutowicz Manó: Budapesti Turista-Térkép. Budapest: Magyarországi Kárpát-Egyesület Budapesti Osztálya, 1889
Thirring Gusztáv: Budapest környéke. Gyakorlati kalauz kirándulók, turisták és a természet kedvelői részére. Budapest: Magyar Turista-Egyesület Budapesti Osztálya, 1900
Stoits György: A Pilis és a Budai hegyek turista térképe. 1916