A karácsony időszakának alakoskodó szokásait bemutató írásokban rendszeresen találkozhatunk az eperjesi szlovák betlehemező jaslicskárok történetével. Sokszor hivatkozott cikk ezzel kapcsolatban Tarczai György Az eperjesi jaslicskárok című, a Néprajzi Értesítőben megjelent fényképekkel illusztrált tanulmánya. Ha a szerző és a fényképek története mögé nézünk a felvidéki kötődésű Divald fényképész dinasztia tagjait és a Néprajzi Múzeummal való együttműködést találjuk.
A néprajzi leírást, a szokáshoz kapcsolódó szövegeket és kottákat közlő cikk szerzője Divald Kornél (1872-1931) művészettörténész, akit a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója, Semayer Vilibáld kért fel arra, hogy dokumentálja a szokást, 1903 végén vagy 1904 elején. Divald Kornél később rendszeresen jelentetett meg néprajzi cikkeket saját nevével, azonban a jaslicskárok estében szépírói álnevét, a Tarczai Györgyöt használta. Családi kötődése és művészettörténeti kutatásai miatt rendszeresen járt Eperjesre, ahol gyermekkori emlékeit felidézve nem csupán dokumentálta a betlehemezés helyi szlovák szokását, hanem a jaslicskárok által használt, a felvételeken megörökített ruhadarabok, betlehemi kellékek és kiegészítők egy részét is megvásárolta a múzeum számára. A cikkből azt is megtudhatjuk, hogy a felvételek testvére, Divald Lajos eperjesi műtermében készültek. Divald Lajos fotói Divald Kornél jóvoltából jutottak el a múzeum gyűjteményébe. A képeken az Eperjesről addigra trágár nyelvezete miatt száműzött karácsonyi szokás szereplőit láthatjuk, különféle kompozíciókba rendezve. A bemutatott képek egymásutánja a szokás időrendjét követi, a párhuzamosan közölt leírással, énekekkel összeolvasva értelmezhetőek.
Id. Divald Károly négy fia közül hárman (Károly Budapesten, Iglón, Késmárkon, Tátrafüreden, Lajos Eperjesen és Adolf Bártfán) folytatták édesapjuk foglalkozását, műtermeket üzemeltettek. Kornél volt, aki más pályát választott. Művészettörténészként, a Felvidék kutatójaként az első világháborúig 14 vármegye műemlékét múzeumi anyagát és a falvak viseletét örökítette meg felvételeivel, leírásaival. Maga így gondolkodott a fényképezés hitelességéről szepességi kiszállása kapcsán: „… három hónapon át csak ketten vándoroltunk városról-városra, faluról-falura: én – meg a fotografálógépem. Aki tisztában van az archeológus dolgával, az bizonyára nem fog megbotránkozni azon, hogy gépemről mint valami élő személyről emlékezem meg. […] Nincs [festő vagy rajzoló] mester, aki a fényképező gép tárgyilagosságával mérkőzhetnék, illetve ezt még csak megközelíteni is tudná. […] S a fényképező-gép csakugyan olyan, mint egy kényes útitárs. Szakadatlan gondozást igényel: de ennek fejében hűségesen följegyez, amit szavakban kifejezve csak vajmi homályosan vethetnénk papírra, amit rajzban csak napokig tartó munka árán örökíthetnénk meg s akkor sem oly híven. Igaz, hogy szeszélyes jószág. Borús időben csökönyös, kellő gyakoroltság híján pedig gyakran cserben hágy.” (Divald 1906. 3-4.) Annak ellenére, hogy maga több száz részletgazdag, jól komponált üvegnegatívot készített, Felvidéki séták című könyvében is olvasható, hogy a képek kidolgozását sokszor hivatásos fotográfusokra bízta, a legtöbb esetben valamelyik testvérére (idézi Cs. Plank 1991. 50, és 1999 71). Felvételeinek jelentős része az őt műemléki felméréssel megbízó Műemlékek Országos Bizottságához (ma Építészeti Múzeum – Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ) került. Múzeumoktól is számos felkérést kapott, a fényképezésen túl műtárgyak gyűjtésére is, több felvidéki múzeum az ő anyagainak köszönhetően alakulhatott meg. Munkamódszerét tekintve Cs. Plank Ibolya megállapítja: „Kéziratos és fényképes hagyatékának összevetésekor derült fény arra a tényre, hogy az alapvetően pozitivista adatgyűjtésen nyugvó munkamódszerét – jó szövetségesként – kiválóan egészítette ki a fényképezés. Számára a szövegírás és a képírás együttes alkalmazása jelentette az igazi tudományos módszert.” (Cs. Plank 1999. 69.).
A Néprajzi Múzeumnak Divald Kornél 1899 és 1924 között húsz alkalommal adott át műtárgyakat (156 darabot) és 115 darab fényképfelvételt (1899-ben, 1904-ben négy, 1909-ben két alkalommal, 1914-ben, 1923-ban és 1924-ben). Az intézménnyel való kapcsolata 1898-ban kezdődhetett, a Vikár Béla által a múzeum Csillag utcai épületében megnyíló állandó kiállításról szóló tanulmányában, bár a szerzőség megjelölése nélkül, Divald Kornél enteriőrfotóit közölte (Vikár 1898). Az ott megjelent hét fotó közül hat került a múzeum gyűjteményébe a következő éven, 1899-ben.
A szakmával való kapcsolatát jelzi, hogy 1904-től a Néprajzi Társaság tagja, illetve a múzeum számára is fényképez és tárgygyűjtéseket végez. Erre példa a jaslicskárokkal kapcsolatos gyűjtése, melyet Semayer biztatására kezdett el. Egy, fényképek anyagaihoz szóló pénztári kiadásról szóló irat alapján tudjuk, hogy Divaldot 1904-ben Sáros megyei gyűjtéssel bízta meg a múzeum. Ezen kívül 1909-ben és 1911-ben több felvidéki megyében kutatásokat, tárgygyűjtéseket végzett a múzeum felkérésére. A Divald Kornéltól ajándékozás vagy vásárlás útján szerzett fényépfelvételek többsége az általa jól ismert és többször bejárt Árva, Sáros, Szepes és Zólyom vármegyéből származik, egy kisebb része Veszprém megyéből. Ahogy a műemléki topográfiai felmérései során eldugott települések egyházi épületeit, kegytárgyait örökítette meg, úgy a múzeumba került néprajzi felvételeinek többsége is hiánypótló, kevésbé dokumentált kis falvakból származik.
Felvidéki felvételeinek többségén templomokat, elsősorban szlovák, kisebb részben német viseleteket örökített meg. A múzeumnak 1904-ben átadott, Szepes vármegyei templomokat mutató fotográfiái, annak a több évig tartó munkának a hozadékai lehetnek, melyet a Szepesmegyei Történelmi Társulat megbízásából vállalt el 1903-ban, célja a megye építészeti monográfiájának elkészítése volt (Divald 1906). A jaslicskárok 10 darabból álló sorozat pozitív változatait 1904-ben (F 6187 – F 6196, 11×15,5 cm pozitív képek), negatívjait 1923-ban (F 55611 – F 55620, 12,5×16,5 cm üvegnegatívok) adta át a gyűjteménynek. A pozitív képek feltehetően a Néprajzi Értesítőben megjelent cikk illusztrálása miatt került az intézményben. Divald Kornél a 13×18 cm-es méretű üvegnegatívokra dolgozott, az 1923-ban átvett sorozat 12,5×16,5 cm-es üvegnegatívokon van, ez is Divald Lajos szerzőségét támasztja alá. A Tarczai György néven megjelent tanulmányban szereplő tíz felvétel mindegyike megtalálható a gyűjteményben. Divald Kornél adatfelvételének és elemzésének hozadéka, hogy a jaslicskárok által bemutatott alakoskodó szokásban a betlehemezés és egy tél-tavasz misztériumjáték hagyománya ötvöződik.
Az 1904-ben Semayer felkérésének eleget téve Sáros vármegyében készült, majd az 1909-es múzeumi megbízatása hozadékaként a műtárgyak mellett Árva, Nyitra, Sáros, Szepes és Zólyom megyei üvegnegatívjait adta át a múzeumnak – ezek egy része készülhetett korábbi útjain is. Árva, Sáros és Zólyom néprajzi leírásáról szóló, a Múzeumi Könyvtári Értesítőben megjelent írásaiban a múzeumban lévő képeinek egy részét részletes leírásaival közölte (Divald 1907, 1908, 1910). Divald Kornél Sáros vármegyei fotóit a kiadvány szerkesztője, Mihalik József – múzeumi irattárban fellelhető levél alapján – közlés céljából kölcsönkérte Divald sáros megyei üvegnegatívjait (Néprajzi Múzeum Iratai, 4/1908).
Divald több olyan felvételt készített, melyeken eltűnőben lévő szokásokat, viseletdarabokat és érdekes személyeket örökített meg. Ilyenek például a vörösvágási opálbányászokról- és köszörűsökről készült fotói. Felsővízközre többször visszatért, hogy az élő Kupay Mihály, II. Rákóczi Ferenc szakácsának leszármazottjáról portrét készíthessen: „Kupay főszakács ivadéka egyszerű pásztorember, de, bár nem sokat tud származásáról, a magyar büszkeség még ma is kitör belőle. Más vízközi férfiak, menyecskék, asszonyok s a leányok szívesen fotografáltatták le magukat. Ő azonban a világ minden kincséért sem állott volna rá erre. Nem akarja, hogy panorámában mutogassák képét, ezzel érvelt. Akkor azonban, húsvét keddjén, már kora délután bepálinkázott s a midőn a plébános úr alkonyattájt magához hivatta, rövid disputa után s két korona jutalom fejében szó nélkül állt fotografáló gépem elé”. Később mesélték, hogy a vízközi telkesgazda” (Divald 1911. 462, fényképet a 461. oldalon közli; a történet idézi Cs. Plank 1999. 100).
Bár Divald Kornél teljes munkásságát figyelembe véve a Néprajzi Múzeumban őrzött anyaga töredéke fotókorpuszának, mégis jól szemlélteti a néprajzi témák iránti érdeklődését, mutatja a műemlékvédelmi felmérések során is alkalmazott munkamódszerét (képek és leírásaik együttessége, képi dokumentáció fontossága) és egy-egy különleges témát megörökítő, hiánypótló felvétele rávilágít arra a mindenre kiterjedő figyelemre, mely Divald Kornélt jellemezte.
Szerző: Bata Tímea
Felhasznált irodalom
Cs. Plank Ibolya: Felvidéki tájak, emberek – ahogy a Divaldok fotóin megmaradtak. Fotóművészet. 34. 1991. 4. 44-51.
Cs. Plank Ibolya: „Rögtön kibontottam gépemet…” In. Divald Kornél és a fényképezés (1900 – 1919). In. Bardoly István – Cs. Plank Ibolya szerk: „A szentek fuvarosa” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényépei 1900-1919. Forráskiadványok III. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Budapest, 1999. 66-124.
Divald Kornél: Vándorlások a Szepességben. Iparosok Olvasótára. 12. 1906. 9-10. 3-35.
Divald Kornél: Árvamegyei kutatások. Múzeumi Könyvtári Értesítő. 1. 1907. 87-94.
Divald Kornél: Néprajzi jegyzetek Sáros vármegyéből. Múzeumi Könyvtári Értesítő. 2. 1908. 67-73.
Divald Kornél: Néprajzi jegyzetek Zólyom vármegyéből. Múzeumi Könyvtári Értesítő. 4. 1910. 8-13.
Divald Kornél: Séták a Makoviczában. Uránia. 8. 1907. 11. sz. 460-464.
Tarczai György [Divald Kornél]: Az eperjesi jaslicskárok. Néprajzi Értesítő. 5. 1904. 1-2 sz. 1-19.
Vikár Béla: A M. Nemzeti Múzeum Néprajzi tára. Ethnographia. 9. 1898. 4. 260-281.