„Révész Béla fotók”

Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Mindazokat a fényképeket, amelyek eddig a Néprajzi Múzeum kiállításain és kiadványaiban Révész Béla felvételeiként jelentek meg, nem ő készítette. Ebben az értelemben nincsenek tehát Révész Béla fotók. Vagy másként, röviden: Révész Béla nem volt (néprajzi) fotográfus. Gyűjtő volt, aki nagyszebeni fényképészektől beszerzett képeket juttatott a múzeum gyűjteményébe. A „Leányvásár a Románoknál”, vagy a Szeben megyei Sugágon (Sugag) felvett román „Keresztelő” épp úgy nem az ő felvétele, mint az újabban sokszor kiállított és publikált „Vándor oláh cigány” című kép, amelyről már jó száz évvel ezelőtt is többféle kiadású képeslap került forgalomba.

Folytassuk: Ez a Révész Béla nem is az író Révész Béla (1876–1944), a Népszava, majd a Nyugat munkatársa, akivel a kiállításrendezők vagy kiadványok szerzői olykor összekeverik. Váci ügyvéd? Nagyváradi takarékpénztári igazgató? Marosvásárhelyi könyvkereskedő? Nem, dr. Révész Béla (1869–1947) elmeorvos volt, aki Budapesten született és a pesti egyetem orvosi fakultásán szerzett doktori oklevelet 1893-ban. A fővárosban kezdte az orvosi pályát, azután hosszabb időre külföldre ment, sokfelé utazott, állítólag tizennégy nyelvet sajátított el. Öt évet töltött Brazíliában. São Paulóban az osztrák-magyar konzulátus orvosaként működött. Hazatérése után előbb Gyulán, majd a lipótmezei országos elmegyógyintézetben nyert állást. 1907-ben véglegesen Nagyszebenbe költözött miután kinevezték az állami „tébolyda” másodfőorvosává. Tudományos tevékenységét magyar és német nyelvű folyóiratokban megjelent cikkei fémjelzik, amelyek pszichiátriai, neurológiai, lélektani és antropológiai kérdésekkel foglalkoztak, de a szociológia, az orvos- és művelődéstörténet, a növénytan területére is elmerészkedett. Magyarországon elsőként foglalkozott állatlélektannal, amelynek önálló tanulmánykötetet szentelt. A lélekfogalom történetéről írt könyve Stuttgartban jelent meg. Időlegesen tagja volt a Természettudományi Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak is. Néprajzi gyűjteményével szerepelt az Iparművészeti Társulat 1908-ban rendezett első népművészeti kiállításán. A Nagyszebeni Ujságban dicsérte a helyi román nőegylet háziipar-kiállítását, amely épp ekkor adott képet arról, hogy etnográfiai alapokon hogyan törekszenek új iparművészet elterjesztésére a széles néprétegek körében.

Dr. Révész Béla Dél-Amerikába utazása előtt már kapcsolatban volt a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárával, s a São Paulóból 1899-ben az osztálynak küldött levelében megvételre ajánlott föl néprajzi tárgyakat. Őslakosok egyszerű javait, így íjakat, nyilakat, női melldíszeket, függőágyat, tollból készült fejdíszt, valamint a brazil parasztok, a caipirák primitív használati eszközeit, edényeket, gyerekjátékokat. Fényképet a tárgyakról nem küldött, mert az sok pénzbe került volna. Megírta ellenben, hogy nagy számban van fényképe „indiánoktól, egyenként és csoportokban, valamint caipirák életéről”. A szövegösszefüggésből elég egyértelmű, hogy ezek nem saját felvételei voltak. Amikor Brazíliából hazatért, gazdag paleontológiai gyűjteményt ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak. A néprajzi osztálynak egy pár kengyelt juttatott, 75 tárgyat pedig letétbe helyezett.

A Néprajzi Múzeum fényképgyűjteményében a Révész Béla neve alatt nyilvántartott 123 magyarországi felvétel 1908-ban vásárlással került a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárába. A törzskönyv szerint a képeket feleségétől vették július 27-én. Kissé zavaros körülményekre utal a hivatali levelezés, amelynek mai szemmel legfontosabb részlete, hogy a fényképeket szóbelileg rendelte meg tőle a néprajzi osztály vezetője, Semayer Vilibáld, s a vételárat a múzeum igazgatója, Szalay Imre révén – az ő fedezetéből? – fizették ki. A fényképeket a gyűjtő postán küldte be a múzeumba. A letétbe helyezett brazíliai tárgyait is felajánlotta megvételre, de a magasnak tartott vételár miatt a vásárlás meghiúsult.

A Révész Béla féle fényképgyűjtemény fotókópiákból áll, amelyeket a múzeumban követett gyakorlat szerint 23×28,5 cm-es kartonra ragasztottak. A képeket helymeghatározással és számos esetben témájukat föltüntetve leltározták be, ám egyetlen egy esetben sem tüntették fel a fényképész nevét, mert ilyen információt feltehetőleg nem kaptak a gyűjtőtől. A képek néhány kivételtől eltekintve Szeben megyeiek. A műtermi felvételek ízelítőt adnak Nagyszeben és közvetlen környéke főbb szász településeinek lakosságáról, valamint a várostól délnyugatra fekvő Szeben-Hegyalja (Mărginimea Sibiului, Hermannstädter Randgebiet) néven ismert román néprajzi táj falvainak népéről. A képek mintegy tizede kültéren – vásárban, havasi pásztorszálláson, faluhelyen – készült. Kettő a nagyszebeni székhelyű Kárpát-egyesület 1895-ben megnyitott múzeumi kiállításának valamivel később berendezett román szobáját szemlélteti.

Egykori kiadványok, képeslapok, valamint más gyűjtemények alapján minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a „Révész-fotók” két nagyszebeni fényképész, Wilhelm Auerlich (1853–1917) és Emil Fischer (1873–1965) műhelyében készültek. Minthogy az utóbbi Asbóth Kamilla műtermét vette át, lehetséges, hogy név nélkül az ő felvételei is szerepelnek a Fischer által forgalmazott, s a tőle kapott vagy vásárolt képek között. A gyűjtés idején még két fényképészműterem működött a városban, de ezek szinte teljesen ismeretlen, érdemben nem dokumentált működésének „nyomai” nem lelhetők föl az anyagban.

Wilhelm Auerlich Bécsben sajátította el a mesterséget, majd Bukarestben Szathmári Pap Károly (1812–1887) műtermét vezette. 1884-től működött Nagyszebenben, miközben a román fővárosban és időlegesen Segesváron is fenntartott egy műtermet. A századfordulón pár évig Bécsben volt fotóstúdiója, majd 1903-ban visszatért Szebenbe, s műtermét a bécsi mintájára rendezte újjá, többek között az akkori legkorszerűbb világítási eszközökkel. A portré mellett nagy érdeklődést tanúsított a népviseletek, a népi alakok, a hegyvidéki tájak és a város, Nagyszeben fényképezése iránt. 1880-tól tagja volt a bécsi fényképészek egyesületének.

A húsz évvel fiatalabb kortárs, Emil Fischer szülei Csehországból származtak, ő már Bulgáriában született. Fotográfusi pályáját egy bukaresti fényképészműhelyében kezdte, majd a neves brassói mester, Carl Muschalek (1857–1904) műtermében dolgozott. Képzettségét a Magdeburgi Fotográfiai Iskolában mélyítette el, 1903-ban pedig a müncheni fotóművészeti intézetben (Lehranstalt für Photographie). A 19. század végén telepedett le Nagyszebenben, ahol 1897-ben megvásárolta Asboth Kamilla műtermét. Ferenc József 1904-ben, I. Ferdinánd román király 1920-ban tüntette ki az udvari fényképész címmel. 1930-tól a romániai fényképészek szövetségének elnöke lett. Hagyatékát a nagyszebeni ASTRA múzeum őrzi.

A Révész-féle sorozatban található cigány alakokat és jeleneteket ábrázoló felvételek esetében ismét az 1898-ban Erdélyben járt finn cigánykutató, Arthur Thesleff gyűjteménye adja kezünkbe a kulcsot. Itt megtalálható a mai divatos fordulattal „ikonikus képnek” mondott vándor oláh cigányt ábrázoló felvételnek a Wilhelm Auerlich műterem kartonján lévő szerzői változata. Ennek párja a két alakot oldalról mutató műtermi felvétel szintén megvan ebben a gyűjteményben. Ez a kép szintén elterjedt többféle képeslapkiadó jóvoltából, még hibás helymeghatározású verziója is ismert. A Révész Bélától származó s ma meglévő kilenc Szeben megyei cigányfelvétel közül csupán egynek nincs meg hasonló kabinet változata a Thesleff-féle gyűjteményben. Az idealizált és különböző mesterségeket eljátszó cigányok portréi tehát mind Wilhelm Auerlich munkái.

A kanalas cigány férfit és nőt ábrázoló egyik kép feltűnik egy olyan képeslapon is, amely egy-egy szász és román házaspár társaságában szemlélteti a város etnikai „típusait”. A lapot a nagyszebeni vasáru-nagykereskedő, üzlettulajdonos Carl Friedrich Jickeli adta ki, aki Nagyszebenben elsőként jelentetett meg képeslapokat az 1890-as évek első felében. A fényképész neve nem szerepel a szóban forgó üdvözlőkártyán, amelynek egy 1898-ban postára adott példánya megtalálható a szerencsi Zemplén Múzeum gyűjteményében. A szászokat reprezentáló pár fényképét Révész Béla is begyűjtötte (F 9186), a leltári bejegyzés szerint Újfaluból (Nou / Neudorf) való párt ábrázol. A fényképész ezúttal is Auerlich volt, amit részben a műtermi berendezés bizonyít – összevetve más képekkel –, részben az általa készített képekre utólag írt sorszám, ez esetben a 120. Az Auerlichtől származó képeken az ilyen számozás szinte mindig megtalálható. Ez bizonyítja, hogy az üdvözlőlapon látható román pár fényképe is az ő műhelyéből került ki. A számok a későbbi kiadású képeslapokról már hiányoznak.

Az Auerlich-műterem egyik jellegzetes kellékcsoportja, a kőlépcső, kőkorlát, illetve a földön elhelyezett laza virágcsokor tucatnyi képen látható. Például Szelistye (Săliște), a román mintafalu népének mutatós alakjai mögött, ahonnét a hagyomány szerint „a legszebb román nők” származnak. Auerlich fényképei messzemenően hozzájárultak Szelistye mint a román népi kultúra reprezentánsának vizuális megteremtéséhez. De nem csupán a Szeben-Hegyalja román falvaiból bejött – vagy éppen a képkészítés miatt behívott – fényképezkedők láthatók Auerlich műtermi képein. Épp a stúdió berendezése, a festett háttér jelzi, hogy a Kisküküllő megyei Bolkácsról (Bălcaciu) származó szászokat ábrázoló felvételek is Nagyszebenben készültek.

A Révész-féle fényképek között népies zsánerjelentek is találhatók. A láthatóan beállított műtermi felvételek a népi élet látványos mozzanatait „adják elő” színpadszerű rendezésben. Kiállítási, vagy illusztrációs céllal készültek, és egyúttal jellegzetes képeslaptípussá is váltak. Az egyik ilyen kép szenterzsébeti „szereplőkkel” bemutatott lakodalmi jelenetet ábrázol. A „Szászok lakodalmi díszben” meghatározással leltárba vett felvételen a szobabelsőt erős kontúrokkal festett háttér imitálja. A képnek több kiadású fekete-fehér és színes képeslapváltozata is fennmaradt, s a nagyszebeni könyvkereskedő, Georg Mayer által kiadott változat feltünteti, hogy a kép Wilhelm Auerlich felvétele, s szász parasztcsaládot ábrázol (Néprajzi Múzeum, Ny 1307). A kép fordulatos sorsát jelzi, hogy utóbb még Emil Fischer kiadásában is napvilágot látott, ám a fényképész szignója nélkül. Ennek az a magyarázata, hogy Fischer átvette az idős mester műtermét pár évvel annak halála előtt 1915-ben, ily módon a régi felvételek egyes darabjai új kezekbe kerülve, ám szerzőiségüket elvesztve éledtek újjá.

Más „szobabelső”, műtermi berendezés figyelhető meg Emil Fischer több zsánerképén, amelyek azonosítását az 1905-ben megjelent Erdélyen keresztül turista utazás 58 képben című kartonlapokból álló díszmű teszi lehetővé. A nagyszebeni székhelyű Siebenbürgischer Karpathenverein (Erdélyi Kárpát Egyesület) titkára, Emil Sigerius (1854–1947) által összeállított idegenforgalmi képes album fényképtáblái feltüntetik a fényképészek nevét, így a számos képet jegyző Fischerét is. A két ablakot, ablakmélyedést, a falipolcot, a szereplők melletti asztalt, a rajta álló kancsót-kancsókat egész sor Révésztől származó képen föl lehet ismerni.

Az album egy másik színezett fényképe a Fischer-műterem egy további jellegzetes részletét is jól mutatja. A hátteret képező sűrű lombozatú facsoport vagy erdőrészlet, legelöl egy kettéágazó törzsű fával szintén több „Révész-kép” könnyen azonosítható kelléke.

A szabadban készült felvételek szerzőjének kiderítéséhez kevesebb támponttal rendelkezünk. Közvetett adatok és a szakirodalom alapján nagy valószínűséggel ezek mind Emil Fischer munkái. A Kisdisznódon (Cisnădioara / Michelsberg) felvett, templomba menő szászokat ábrázoló jelenetet saját kiadású, helyben kivitelezett képeslapjáról is ismerjük. A kompozíció erősen emlékeztet a műtermi zsáner stílusára, annak mintegy szabadtéri változata. Fischer ennél spontánabb felvételeket is készített, ugyanakkor mindig jól komponált, művészi igényű megoldásokra törekedett. A hagyatékát jól ismerő, illetve gondozó szerzők szerint rendszeresen fényképezett a Nagyszeben környéki falvakban. Így például a hírneves román települést – Octavian Goga, Emil Cioran szülőfaluját –, Resinárt (Rășinari) gyakran fölkereste. A Révész által beszerzett képek között tíz műtermi fényképen is az innét származó parasztokat, pásztorokat lehet azonosítani. A terepen a vidék havasi pásztorszállásait, a juhtartás részleteit is megörökítette. Ezek igényes, korai néprajzi terepfotóknak tekinthetők. A faluról évek munkájával Victor Păcală (1874–1955), a nagyszebeni román leányiskola tanítója, illetve a görögkeleti szeminárium oktatója írt egy több mint 500 oldalas monográfiát. A vaskos kötet bőséggel tartalmaz fényképeket, ám nem tünteti föl, hogy a képeket ki készítette. Nem valószínű, hogy a szerző, miután az előszóban név nélkül Fischerre utalhatott, amikor kitért arra, hogy a vele kiszálló fényképész milyen nehézségekkel tudott dolgozni a nép bizalmatlansága miatt. Különösen a cigányokat riasztotta a fotografáló „ördögmasina”. Păcală a Földrajzi Közlemények lapjain korábban megjelent cikkében is közölt fényképeket, köztük négy kifejezetten néprajzit, amelyeket a monográfiája tartalmaz. Ezt a négyet Révész Béla is begyűjtötte vagy a szerzőtől, vagy a fényképésztől, esetleg a nyomdától. Emil Fischer néprajzi fényképei nem csak szakkiadványokban jelentek meg, hanem nagy szerepet játszottak a nagyszebeni Kárpát-egyesület múzeumának kiállításain, és feltűnnek a képes sajtóban, útikönyvekben. Bőséggel válogatott közülük a saját kiadású képeslapsorozatai részére, így a román, szász népélet képrepertoárjának tekintélyes szelete neki köszönhető.

A képek áramlásának egy további esete, hogy Viski Károly támaszkodott rájuk az Erdélyről írott munkáiban. Az erdélyi népéletről 1940-ben megjelent máig mérvadó tanulmányában hét Révésztől származó fényképet használt föl. A szászok és a románok néprajzát szinte csak ezekkel illusztrálta. A Magyar Történelmi Társulat által kiadott reprezentatív kötet két évtizede digitális formában is hozzáférhető. Kutatók, érdeklődők, internetes képvadászok merítenek belőle. Nem csak olvassák, hanem a képeket újra felhasználják, megosztják s újra rendezik saját érdeklődésük szerint. A hagyományos néprajzi felfogásmód értelmében Viski számára a fényképek etnográfiai tartalma volt a lényeges. Ebből fakad, hogy a felvételek személytelenek, metonímiaként tipikus vagy jellegzetes múltbeli tények általános szemléltetőivé válnak. A fényképezés körülményei, a képen látható személyek és a fotográfus kiléte lényegtelen. Sajátos, hogy a digitális képgazdaság ezúttal épp ezt a látásmódot erősíti fel, miközben ennek érvényessége mára hitelét vesztette. De minthogy Viski még tisztában volt a felhasznált fényképek gyűjteménybe kerülésének módjával, a két nagyszebeni fényképész felvételei nála legalább nem lettek „Révész Béla fotói”. Ez lehet a nyereség a réven, ami kétségtelen veszteség a vámon.

Szerző: Fejős Zoltán

Forrás

Erdélyen keresztül turista utazás 58 képben. Kiadta Sigerus Emil. Nagyszeben, Drotleff József müintézet bizománya, 1905. – német nyelven is. Második kiadása: 1910.
Népművészeti kiállítás. Magyar Iparművészet, 11. 1908. 4. sz., 183.
Néprajzi Múzeum, Gyarapodási napló (Törzskönyv), 1905/ 805; 1908/1381
Néprajzi Múzeum Irattár (NMI), 108/1899; 142/1903; 24/1908; 49/1908; 65/1908
Osvát Kálmán (szerk.): Erdélyi lexikon. Oradea–Nagyvárad, Szabadsajtó Könyv- és Lapkiadó Rt., 1928.
Pácalá Viktor: A Nagyszeben vidéki resinárok lakóhelye és életviszonyai. Földrajzi Közlemények, 1905. 307—325., 350–367.
Păcală, Victor: Monografia satului Răşinariu. Sibiu, Tiparul Tipografiei Arhidiecezane, 1915.
Román háziipar-kiállítás. Nagyszebeni Ujság, 1908. május 24.
România Viitoare (Sibiu), 1947. noemvrie 12., 3.
Szinnyey József: Magyar írók élete és munkái. 11. köt. Budapest, Hornyánszky, 1906.

Kapcsolódó irodalom

Ittu, Gudrun-Liane: Din istoria atelierelor fotografice sibiene – de la începuturi până la al Doilea Război Mondial. Anuarul Institutului de Cercetări Socio–Umane Sibiu, 25. 2018. 173–190.
Klein, Konrad: Zur Geschichte der ersten Hermannstädter Ansichtskarten. Anmerkungen zu den Anfängen eines neuen Bildmediums in Siebenbürgen. Zeitschrift für siebenbürgische Landeskunde, 17. 1994. 2. 156–171.
Klein, Konrad: Foto-Ethnologen. Theodor Glatz und die frühe ethnografische Fotografie in Siebenbürgen. Fotogeschichte, 27. 2007. Heft 103. 23–45.
Tasnádi Zsuzsanna: Népviseletek és népélet a monarchiabeli képeslapokon. Budapest, Cser Kiadó, Néprajzi Múzeum, 2013.
Viski Károly: Erdélyi népélet. In: Deér József (szerk.): Erdély. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1940. 123–137. https://mek.oszk.hu/04700/04729/html/19.html