Vörös testvérek, Vörös Kálmán – Békéscsaba

A Néprajzi Múzeum vidéki fényképészműtermeinek gyűjteményéből 8.

A Néprajzi Múzeum munkatársai 1921-22-ben közel száz település fotóműtermében 25000 üvegnegatívot vásároltak. Az akkoriban kortárs gyűjtésnek számító munka középpontjában az értékmentés állt, hiszen az első világháború során a műtermek forgalma a családi fotózások miatt megtöbbszöröződött, az üvegnegatívok tárolása gondolt jelentet, ezért kidobálták vagy üvegeseknek adták el őket. Egyrészt múzeumba kerülésük megőrizte őket az utókornak, másrészt a századforduló évtizedeiben eltűnő, átalakuló népviselet és vidéki életmód fontos forrásának tekintették ezeket a felvételeket.

A sorozat egy-egy műteremből származó múzeumi fotókorpusz rövid bemutatására vállalkozik.

1921-ben a Néprajzi Múzeum munkatársaként idősebb László Gyula tizenkilenc darab (F 31976–F 31994) Békéscsabán készült 12×16,5 centiméteres üvegnegatívot vásárolt. A teljes gyűjtést összesítő egyik irat jelöli, hogy Vörös Kálmántól is vásároltak üvegnegatívokat ebben az évben 210 koronáért (NMI 1921/67). Vörös Kálmán és testvére, Károly (egyes forrásokban Ferenc) több műteremet is üzemeltetett 1868-tól, a különböző telephelyekre vonatkozó adatok szórványosan fellelhetőek. Vörös Kálmán első műtermét az 1868-ban Pesten nyitotta meg (verzó alapján a VIII. József utca 1. szám alatt, közvetlenül a Két pisztoly fogadó mellett) / Kincses Károly adatai szerint Főherceg Sándor és Ősz utca találkozásánál. Ebből az időszakból saját verzója és Vörös Kálmán és társa adatokkal ellátott hátlap is megtalálható. Maradt fenn olyan cégjegyzésük is, hogy vándorfényképészként tevékenykedtek.

Az első világháború utáni gyűjtéssel bekerült fotókon szereplő kellékekből beazonosítható, hogy azok a Vörös testvérek békéscsabai fényírdájában készültek. A műtermet a pesti telephely feladása után nyithatták, 1883-tól 1896-ig működött az 1893-ban épült neológ zsinagóga szomszédságában (a Lázár és a Luther utca sarkán). 1886-ban Kálmán a csabai özvegy Petrovics Péterné lányával, Erzsébettel kötött házasságot. A Vörös testvérek műterme 1896-ban leégett, melyről a Békés hetilap is hírt adott: „Csabán tűz volt kedden éjjel. Vörös Kálmán fényképész műterme gyuladt ki, ahonnan a lángok átcsaptak Such Sámuel melléképületére is, elhamvasztva a háztető nagy részét. A kár jelentékeny, de biztosítva volt. A tűz keletkezésének oka nem volt kideríthető.”

1886 júniusában a testvérek Gyulán is nyitottak egy műteremet, melyről a Békésmegyei Közlöny is beszámolt. A hírben a családra vonatkozó adatok is olvashatóak. „Vörös testvérek jó hírnevű fényképész-üzlet tulajdonosok, állandó fényképészeti műtermet állították fel B.[Békés]-Gyulán is Licska József bútorkereskedő (régi posta ház) lakházában – egyelőre mint fiók üzlet, – később pedig, ha a gyulai közönség pártfogását is, úgy mint a csabaikét szerencsések lesznek kinyerni, üzletüket itt is állandósítani fogják. — A levételek uj mód szerint pillanat alatt történnek, az olaj festészetek pedig a legjutányosabb árak mellett művészileg készíttetnek, mint ezt láthatni Deutsch Jakab nürnbergi kereskedő kirakatában elhelyezett munkálataikon. A b.-gyulai közönségnek azon érdeke is van e fiatal testvéreket pártfogolni, mert nevezettek e város szülöttei. Atyjuk az 50-es években B.-Gyulán közbecsülésben állott, tekintélyes társadalmi állású lakos volt. Akkor Róth nevet viselt, csak később változtatta nevét Vörösre.” A Közlöny egy korábbi híréből kiderül, hogy a testvérek édesapja, Id. Veres [!] József 1885-ben hunyt el.

Egy későbbi híradásban a gyulai polgári kör tagjait kérik, hogy vetessék le magukat a Vörös testvérek műtermében: „Vörös Kálmán, b.-csabai és b.-gyulai fényirda tulajdonos egy körlevélben azon kérelmet intézte a b.-gyulai polgári kör minden egyes tagjához, hogy a tagok egyenként szíveskednének levétel végett megjelenni Licska József bútorkereskedő (régi posta épület,) lakháza udvarán felállított fényképészeti műtermében, hogy ha igy minden egyes tag lefényképezve lesz, az általa egybe összeállittatik, s eme minden érdekes fényképcsoportozatot, — mely nem kis bizonnyal fáradság-és költségébe fog kerülni — a b.-gyulai olvasóköri egyesületnek fogja ajándékozni, a kör részére megörökítendő az egyes tagok arczképeit. — Vörös ur Gyula városunk szülöttje eme nemes törekvése nem szorult dicséretre, eme szándék magában hordja azt s a kör tagjaitól fog függeni, hogy az eszme mihamarabb valósulhasson.”

A csabai és a gyulai műtermek hátlapjai azonosak, a feltüntetett települések neve változik (Békéscsaba vagy Békéscsaba és Gyula, a fényképészek megjelölésére a Vörös Kámán, Vörös testvérek egyaránt szerepel) (1-3. képek). Azonos mintával ellátva, Jászberény telephellyel is fellelhető műtermi verzójuk, ottani működésükre vonatkozó egyéb adat ezidáig nem került elő. A csabai műterem leégése után Kálmán Szabadkára tette át székhelyét, ahol Raffai Judit kutatásai szerint a Szabadkai Közlönyben (1897. január 31.) megjelent adat alapján 1897-ben nyitotta meg műtermét. Ezt körülbelül 1905-ig tartotta fenn a Damjanich (ma Makszim Gorkij) utcában, Mezőtelegdi (más helyen Telegdi) Vörös Kálmán néven – a bihari településnév felvételének oka nem ismert. Az 1883 utáni műtermekhez (Békéscsaba, Gyula, Jászberény, Szabadka) kiadott verzókon szereplő címer (három nyilat tartó kéz, koronával) mindegyikén szerepel. A szabadkai tartózkodást követően csak néhány elszórt adat alapján következtethetünk, bizonytalanul arra, hogy mi történt Vörös Kálmánnal. A Néprajzi Múzeumba kettőszázharminc darabból álló ráckevei anyaggal együtt kerültek be a csabai fotók, Szabó Mariskától. A Szabó család műterme a településen 1920 körül már működött. 1912-1914 között néhány újságban rövid hírekben jelenik meg Mezőtelegdi Vörös Kálmán neve Dömsöd és Ráckeve vonatkozásában (adományok, találmány szabadalmaztatása). Lehetséges, hogy Szabadka után Ráckevére vagy környékére költözött Vörös. Ezt erősíti az is, hogy a negatívokat gyűjtő László Gyula a főváros környéki településeken járt, Békéscsabára nem utazott el.

Visszatérve a Néprajzi Múzeumban található békéscsabai felvételeihez a negatívokon kívül két pozitív képet is találunk a múzeum gyűjteményében Vörös Kálmántól. A két fénykép (más felvételek társaságában) 1898-ban, a Millenniumi Kiállítás lebonyolításáért felelős Kiállítási Igazgatóságtól került a gyűjteménybe. Az egyik képen egy békéscsabai házat (F 997, 4. kép), a másikon egy szlovák ház szobáját, benne egy ülő asszonyt láthatunk (F 990, 5. kép). Mindkét kép hátulján Vörös Kálmán műtermi matricája (6. kép) és tollal egy megjegyzés: „ao  412/893 Aradi kamara”. Varga Katalin az ezredéves kiállítás fényképészei kapcsán Vörös Kálmánt (Békéscsaba) is jelzi azok között, akik Tarczali Dezső felhívására fényképészként mellképet küldtek magukról egy tervezett tablóra. A két pozitív képet is az Ezredéves Kiállításra küldhette be az igazgatósághoz.

Az 1921-ben idősebb László Gyula jóvoltából a múzeumba került sorozat egyes darabjai a többi műteremmel ellentétben, nem családok kérésére, hanem a közösséget és a szlovák viselet bemutatását szolgáló zsánerképként készülhettek megrendelésre. Az egyik felvételen (7. kép) egy tipikus beállítást, fonó lányokat láthatunk, a háttérben a falon egy tálas-fogassal. A bútordarab látható Kozmata Ferenc felvételén, mely az 1885-ös országos kiállítás békéscsabai szobáját örökítette meg (8. kép). A kiállítási szobát Bartóky Lászlóné, a békéscsabai szolgabíró feleségeként a békési háziipar és népművészet iránt elkötelezett tanítónő rendezte be. Lehetséges, hogy a Vörös által készített fotót is ő rendelte meg, vagy segített annak elkészítésénél.

A portrék közül nyolc darab, a fényképek készítőjének feltüntetése nélkül 1903-ban megjelent a Tolnai Világlapjában (10. kép) a békéscsabai szlovákokról szóló rövid írás illusztrációjaként (Békéscsaba és a tót származásu lakosságról) (például: 10., 12-16. képek). A felvételek jóval az 1903-as megjelenés előtt, 1883 és 1890 között készülhettek. A cikkhez köthető portrék közt olyanokat is találunk, melyek ugyanazt a személyt ábrázolják, ez is jelzi, hogy feltehetően nem a képen szereplők kérésére történt a fotózás (11-12. és 17-18. képek).

Egy olyan fénykép található az anyagban, mely a műtermi hátteret is sejteti (20. kép). A fotósorozat azt az időszakot rögzíti, amikor a századfordulóra az egyre tehetősebb szlovák paraszttársadalom körében megtörtént a divatváltás: az idősebbek még hagyományos szlovák viseletben vannak, a fiatalabbak egy része pedig polgári darabokban.

Köszönöm Kincses Károlynak és Raffai Juditnak az adatok pontosításában nyújtott segítségét.

Szerző: Bata Tímea

Felhasznált irodalom:

Balogh Ferenc: A fényképezés története Békéscsabán. Fényképész Iparosok. Honismeret, 1991, 12. 3. 74-77.
Békés: Csabán tűz volt. Békés, 1896, 15[28]. 18. 3.
Békésmegyei Közlöny: Fényképészeti műterem. Békésmegyei Közlöny, 1886, 13. 46. 3.
Békésmegyei Közlöny: Fényképészet. Békésmegyei Közlöny. 1886, 13. 41. 3.
Raffai Judit: Megkomponált fényképek. Szabadkai fényképészek 1860 és 1941 között. Szabadka, 2018
Salamon Edina: Mesélő múzeum: életkép a régmúlt időkből. 2018. Mesélő múzeum: Életkép a régmúlt időkből (behir.hu)
Tábori György: Népi ruházat. In. Grin Igor – Krupa András szerk.: Békéscsaba néprajza. Békéscsaba, Békéscsaba Megyei Jogú Város, 1993, 534-583.
Tolnai Világlapja: Békéscsaba és tót származásu lakosságáról. Tolnai Világlapja, 1903, 3. 40. 16-17.
Varga Katalin: Egyszer és azóta sem. Önkéntes fényképész szövetkezet a Millenniumi Kiállításon. Budapesti Negyed, 1997, 15. 1. 119-144. NMI 1921/67
Kimutatás Fejérpataki László főigazgatónak a 25.000 korona elköltéséről. Néprajzi Múzeum Irattára (NMI) 1921/67