Kunt Ernő hagyatékát (fotókat, rajzokat, kéziratokat, jegyzeteket) 2018-ban vásárolta meg a Néprajzi Múzeum. A fényképtári anyag – rajzok, jegyzetek, 13129 db negatív, 7312 db pozitív, 3678 db dia és 567 ív kontaktmásolat – szoros összefüggésben van a kézirattárba került dokumentumokkal. A fényképek 1970 és 1994 között, elsősorban Észak- és Kelet-Magyarországon, Székelyföldön, Gyimesben, Finnországban, nagyrészt terepen készült felvételek. A nehezen meghatározható néprajzi képek kategóriájába is sorolhatók, hiszen témájuk a hagyományos néprajzi tárgyszavakkal leírható: munka, viselet, ünnep, temető, kopjafa, útszéli kereszt. Képeit – az azoktól elválaszthatatlan elméleti munkája alapján –azonban érdemes képtípusokként nézni, és szerepüket (lehetséges használatukat) nem elsősorban egy töredékes életmű, hanem immár egy néprajzi múzeumi gyűjtemény részeként vizsgálni. Ez részben a fényképkészítés módjait – nem a technikát, hanem a szándékot –, részben pedig a lehetséges múzeumi olvasatokat jelenti.
Kunt Ernő (1948-1994) a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1974-ben magyar nyelv és irodalom tanári és etnográfus muzeológusi diplomát szerzett. 1976-ban hosszabb időt töltött Finnországban, itt ismerkedett meg a vizuális antropológiával, amit a 80-as évek második felétől kutatási témájának és módszerének is választott.
„Engem a szülői ház arra ösztönzött, hogy ne felejtsem el: bármely kép – a fénykép is – látványélmény. A néprajzi fényképezés pedig arra kényszerített, hogy adatként használható – a novellisztikus tartalomtól vagy a szociofotótól távol álló – fegyelmezett képeket készítsek.” (Kunt 2003:81.)
Doktori disszertációjához (Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban, 1979) és a kandidátusi értekezéséhez (Az utolsó átváltozás, a magyar parasztság halálképe, 1985) kapcsolódó, a kopjafákról és síremlékekről készített katalógusképei elsődlegesen terepjegyzetek, adattári képek, és éppen a szisztematikus gyűjtést reprezentáló sokaságuk miatt forrásértékűek. A téma és annak a néprajz keretein túllépő filozofikus megközelítése azonban új értelmezési lehetőséget is ad ezeknek a képeknek, így sűrű képekként vagy éppen művészi értékű képekként is értelmezhetőek (1985-86-ban A mulandóság szobrai címmel több helyen önálló kiállításként is megjelentek).
Az 1980-as évek közepétől a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársaként foglalkozott a paraszti fotóhasználattal. Részben a 20. század első évtizedeiből származó műtermi képeket, részben a paraszti otthonokban a falakon kompozícióba rendezett, vagy éppen bonbonosdobozokban őrzött fényképeket vizsgált. Múzeumi gyűjteményekben, illetve a paraszti tárgykultúra részeként olyan képekkel találkozott, amelyeket – a középosztálybeli, városi gyakorlattal ellentétben – kizárólag hivatásos fotósok készítettek. A polgári ízlés és a paraszti közösségi szabályrendszer metszetében álló fényképek lehetőséget teremtettek arra, hogy értelmezésük túllépjen a néprajzi leíró, illusztratív gyakorlaton. A fényképek megértéséhez azok használata: a reprezentáció adja a keretet. A vizsgálat fókuszában pedig a fénykép mint tárgy áll, a maga teljes vizualitásával: a képen szereplők testtartása, mimikája, egymáshoz való viszonyuk, a viselet és kiegészítőik, a műtermi háttér épp úgy, mint a kép helye a házban és használata a mindennapokban.
„Így esett, hogy találkoztam lenyűgöző fényképekkel: idegen, legtöbbször falusi, peremvárosi otthonok családi fényképei között. Ezek némelyike maradandó hatással volt rám, s egyszerű kompozícióik, elhanyagolt tárolásuk ellenére áradt belőlük a tartalom, mintha valamiféle csapot vágtak volna az egykor lefényképezett eseménybe, s most ömlene, áradna e képen át az akkor belésűrüsödött jelentés.” (Kunt 2003:87.)
A privát/családi használatú fényképek reprezentációs szerepének hangsúlyozása távolságot teremt a kép világa és a valóság között. Amit ezeken a fényképeken látunk, azok szabályrendszerek, az ezekhez való igazodás egy közösség alapja. A szabályok – a kultúra mozgatórugói – feltérképezése még egy szűk időre korlátozott vizsgálatban is sokrétű feladat. A kép értelmezése itt a néprajzi, szociológiai, fotótörténeti, pszichológiai ismeretek összességére éppúgy épül, mint a kutató kíváncsiságára, érdeklődésére, személyiségére. Ez a megközelítés a kultúra komplexitását igyekszik megragadni egyidejűleg, ahogy csak a kép képes magába foglalni és tükrözni a valóságot. A fénykép tehát nem jegyzet, nem illusztráció, nem a szóbeliség megértését segítő eszköz, hanem maga a forrás, amiből kibontható mindaz a tudás és gyakorlat, amit kultúrának nevezünk.
Kunt Ernő terepen végzett kutatásainak lenyomatai a gyorsan kattintott terepfotók: vizuális útijegyzetek, amik vagy önmagukban, vagy még inkább sorozataikban adnak képet a kutatás módszeréről, és olykor fontos adatokat is őriznek. Képként azonban kevéssé értelmezhetőek: adathordozók, emlékeztetők (ebben a funkciójukban pedig teljes értékű fényképek) − ezek az írott jegyzetekhez hasonlóan értékes dokumentumok, de általuk legfeljebb a kutató munkamódszere rekonstruálható, következtetései kevésbé.
A terepen készített fényképek másik típusa a tudatosan szerkesztett néprajzi kép, ahol a kutató/fotográfus a valóság elemeinek jelentésteli együtt állását alkotja meg. Ezeket a képeket gondosan kiválasztott nézőpont, átgondolt képkivágás, a nagyításkor tudatosan létrehozott árnyalatok jellemzi. Ezek a szocifotókhoz hasonlóan – talán azoktól igazán elválaszthatatlanul – sűrű képek: adatok és érzetek, a valóság leírható és megtapasztalható, élményszerű megjelenítése. Olvashatók ugyan kizárólag néprajzi képekként, de így épp a kép képisége vész el.
A tájképek, természeti képek visszatérő elemei Kunt Ernő fényképeinek. A tudományos leírás számára ezek is fontos források, adatok sokaságával szolgálnak: a domborzati viszonyok, a növényzet, a gazdálkodás lehetőségei és gyakorlata. A tudomány és a művészet határán azonban mindezt kiegészítik a tájhoz kapcsolódó érzelmek, az élményként megélt tapasztalatok: tapasztalatok: a kultúra meghatározó, de nehezen adatolható elemei.
Az 1990-es években végül összeállt Kunt Ernő mozaikos kutatásaiból a kép: Miskolcon megalapította a Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszéket. Célja a hiteles tudás, azaz kultúra elfogulatlan megértésének és értelmezésének közvetítése, a komplex társadalomkutatás interdiszciplináris műhelyének létrehozása volt. A kultúra mint állandóan változó jelenség pillanatképekként rögzíthető. Megértéséhez a fényképek értelmezéséhez hasonlóan az adatszerű ismeretekre éppúgy szükség van, mint a leírható részletek nyilvánvaló és sokszor rejtett összefüggéseinek észrevételére és a személyes érzékenységre.
Az evidensnek tűnő látvány mögötti jelentéseket kutatta, a kultúrát, ami átsejlik a képeken. Az érzésekre alapozó művészet és a racionalitásra, adatokra épülő társadalomtudomány határmezsgyéjén egyensúlyozva, az egyensúlyból néha kibillenve egyik vagy a másik területre lépve, újra és újra visszatér a kettő metszéspontjába. Ez az ellentmondásokkal teli nézőpont pedig éppen alkalmasnak tűnik a kultúrának nevezett mindennapi élet, tapasztalat és stratégia megfigyelésére, lényegének megragadására. Töredékesen, természetesen. Amilyen, mint képben a kép, az életmű is.
A hagyatékban lévő képeknek – ahogy a Néprajzi Múzeum teljes fényképgyűjteményének – is csak egy kis része tekinthető sűrű képnek, de Kunt Ernő kultúraszemléletében szinte bármely kép sűrű képpé válhat: a figyelmes, elemző tekintet ismereteket fedez fel, vagy éppen érzéseket, kapcsolódási lehetőséget, érdeklődést kelt. A kép tükörként működik: azonosít, dokumentál, helyettesít és emlékeztet.
„A másik kultúra jelenségeinek értelmezése és magyarázata számos irányból megközelíthető. A kulturális antropológia a használat oldaláról közelít. A dolgok, viszonylatok, tettek és szavak értelme használatukban, aktuális társadalmi alkalmazásukban, a közösségi gyakorlatban nyilatkozik meg. Ebben az értelemben maga a kultúra tulajdonképpen nem más, mint az élet leéléséhez adott helyen, időben és társadalmi térben érvényes használati utasítás.” (Kunt 2003:214.)
Szerző: Danó Orsolya
Irodalom:
Kunt Ernő: Fotó-antropológia. Fényképezés és kultúrakutatás. Miskolc – Budapest, Árkádiusz Kiadó, 1995.
Kunt Ernő: Az antropológia keresése. Budapest, L’ Harmattan – MTA Néprajzi Kutatóintézet, 2003.
Bán András-Biczó Gábor: A kutatói tekintet. Magyar Lettre Internationale 38. 1-6, 2000.