Herman Ottó A magyar nép arcza és jelleme című munkájához sokféle forrásból gyűjtött képeket. Könyv- és lapkivágatokat, rajzokat, fényképfelvételeket kutatott fel és tanulmányozott, hogy megállapítsa az idegen népek, illetve a magyarok általa vélt „tipikus” vonásait. Kutatását ezúttal is barátok, levelezőtársak segítették. A Néprajzi Múzeumhoz került hagyatékában fennmaradt egy Magyar Physiognomia című egység, amolyan kutatói „cipősdoboz”, amibe az 1902-ben megjelent könyvet követően is félretette a témába vágó, a későbbiekben véletlenszerűen a kezébe került újabb képeket.

Férfiportré szemből
Debrecen, 1906. március 3.
Némethi József felvétele
Fekete-fehér, ezüstzselatin kimásolópapír,
„Némethi J”, kabinetkártya, 10,5×16,5 cm
Néprajzi Múzeum, Etnológiai Archívum, EA 5150/11
Ennek a három tucatnyi, vegyes képi dokumentumot felölelő kisebb gyűjteménynek a része Némethi József két portréja egy ismeretlen, feltehetőleg debreceni cívis férfiről. A kiváló minőségű s a tárgyban igen ritka két portré, illetve a képkészítés dátuma egyaránt figyelmet érdemel. A néprajzi kiadványokat forgatva feltűnő, hogy a debreceni vagy hortobágyi képek sokaságában csak elvétve találkozunk cívisekkel. Alig láthatjuk arcukat-arcképüket, miközben pásztorok viszik a prímet, s még a talyigások, vákáncsosok is mintha gyakrabban felbukkannának. Herman Ottó a korszak meghatározó – azóta túlhaladott – szemlélete nyomán a „típus” kiderítése miatt szerezte be (tette el) a két felvételt. Vajon a típuskeresés miatt nem jegyezte fel, hogy a kép kit ábrázol? Ez szokatlan eljárás nála, írásaiban mindig megnevezte segítőit, alkalmi munkatársait, „adatközlőit”, így A magyar nép arczában is névvel szerepelnek az elemzésbe vont „típusok” alanyai. Ezúttal nem tudjuk, hogy Némethi József kit örökített meg „normál” – nem ünnepi – öltözetben, hétköznapi, kétsoros gombos posztókabátban, borostásan. Herman Ottó valakitől kaphatta a képet, esetleg maga vásárolta a debreceni fényképész műtermében. Fennmaradt levelezésében nincs nyoma kapcsolatuknak. A két beállítás, a szemből és a profilból felvett képfajta ugyanakkor az antropológia fényképek fő kritériuma, ami esetleg arra utal, hogy a fényképész ilyen célú megrendelésre ültette kamerája elé a férfit.

Férfiportré oldalnézetből
Debrecen, 1906. március 3.
Némethi József felvétele
Fekete-fehér, ezüstzselatin kimásolópapír,
„Némethi J”, kabinetkártya, 10,5×16,5 cm
Néprajzi Múzeum, Etnológiai Archívum, EA 5150/10
Mindkét portré versója megegyezik, a profilképén halvány pecsét jelzi a felvételkészítés idejét: „1906. márcz. 3”. A litografált hátlap tájékoztat arról, hogy Némethi a debreceni Piac utcában lévő műterme mellett Máramarosszigeten is tartott fenn fényirdát. Sőt, szinte a cívisportré készítésével egyidőben, májusban üzletet nyitott Ungvárott. A friss vállalkozást nagy várakozások előzték meg, az ungvári lapok többször is hírt adtak róla, hirdették megnyitását, és ismertették a mester munkásságát. A „társadalmi hetilap”, az Ung átvette a Debreczeni Ujság beszámolóját a fotográfus debreceni műtermében éppen ezidőben, fővárosi szokás szerint rendezett kiállításáról. A rövid cikk több, mint egy kiállítási ismertető, mert úgy szól Némethi fotográfusi és festői tevékenységéről, hogy figyelemre méltó fotótörténeti részletekre is kitér:
„Némethi József fényképész Debrecenben, Piac utca 42. szám alatti műterme kapubejáratánál nagyszabású fényképkiállítást nyitott, a hol még a fővárosban is ritkán látható modern fotografálás különféle s szebbnél-szebb műalkotásaiban gyönyörködhetünk.
Az ízlésesen elrendezett kiállításon első tekintetre feltűnnek megkapó szépségükkel a Platin képek, melyek mindegyike a modern portrait fotografálás egy-egy remeke. Mellette látjuk a közönségünk előtt még ismeretlen Sienna műnyomatú veres képeket, melyek szokatlan színükkel vonják magukra figyelmünket. A festett képek csoportjánál nevetős, kedves gyermekarcok, pazar diszruhás és színpompás jelmezes képek, valamint egy tarka, Pigment-csoportozat és miniatűr sport képek mindegyikén Némethi ügyes festő-talentumát látjuk.
Általánosan feltűnnek és műértők osztatlan elismerését érdemlik az eredeti színes fotográfiák, úgynevezett gummiképek. Ezek úgy eredeti felfogás, mint merész teknikájuk és meglepő színhatásuk következtében leginkább közelítik meg a szabadkéz művészetét olyannyira, hogy a legtöbb szemlélőt bámulatba ejti. – A gummiképek ezen kiváló sajátságukkal az összes eddig ismert grafikai képek fölé emelkedtek. Előállításuk a szaktudáson kívül művészi tehetséget és nagy gyakorlatot kíván, mely sarkalatos oknál fogva hazánkban kiválóbb amateurjeinken kívül alig egy pár szakfényképész próbálkozik azok készítésével. A tájképek közül különösen tetszenek az »Aranyerdő«, »Régi malom« és egy pár hangulatos erdő részlet. A genre képek közül a cigányok csoportja és három simbolikus kép a temetőből.” (Ung, 1906. júl. 15.)

Verso a képkészítés dátumával
Litográfia, Kühle & Miksche, Wien
Kabinetkártya, 10,5×16,5 cm
Néprajzi Múzeum, Etnológiai Archívum, EA 5150/10, verso
A kiállított portrék tehát platinotíp technikával készültek, szerepeltek „kiváló művészi tehetséget és nagy gyakorlatot” kívánó nemeseljárású guminyomatok, amelyek egyik típusát képezték a vöröses színben előállított ún. sienna képek. Az ismertető idézte még Pálfy József, debreceni festőművész, gimnáziumi rajztanár véleményét, aki főként a szép kivitelben készült guminyomatokat méltatta. Kiemelte, hogy amit látott Némethi József műtermének a Lampert-ház kapu alatti kirakatában, az a „megszokott sablonnal való szakítás” és „a képek igazán művészi kivitele”. A mester 1907-ben mintegy nyolcvan, Európa minden tájáról odasereglett fényképésszel részt vett „a müncheni mesteriskola” tanfolyamán, ahol „művészetét elismerő oklevéllel kitüntették” (Ung, 1907. ápr. 28). Három évvel az ungvári műterem megnyitását követően egy újabb helybeli cikk többek között ismét azt emelte ki, hogy Némethi műterme „tele van szebbnél-szebb platinotípiákkal, kisebb és nagyobb festett képekkel és a fényképészeti technika legsikerültebb alkotásaival”. Ez a műteremismertető arra is kitért, hogy Némethi újszerű világítási rendszert alkalmaz, az ún. Kössel és Dürkopp-féle [Dührkoop] eljárást „E módszernél – olvasható – csak az arc legjellegzetesebb vonásai domborodnak ki, míg a többi részek lágyan és harmonikusan beleilleszkednek az összhangba.” (Határszéli Ujság, 1909. nov. 15.) A fotórestaurátor és fotótechnika-történész Flesch Bálint szakértői tájékoztatása szerint itt a Dührkoop-féle világításról van szó, amely például Székely Aladár képein látható, s amely része az akkor modernnek számító metódusnak, Rembrandt-szerű hatású. Ekkor már nem alkalmaztak festett háttereket. Általában egy oldalról jövő szórt fénnyel dolgoztak, némi derítéssel az árnyékos részen. Némethi két cívisportréja jól mutatja az eljárás eredményét.
A több helyen is műtermet fenntartó fotográfusok esetében adódik a kérdés, hogy ki a szerző, ki az egyes portrék alkotója. Bár Némethi a kérdéses időben két (majd három) város között mozgott, a kép gondos kivitele mégis nagy biztonsággal gondolhatjuk, hogy a cívisportré saját keze munkája. Némethit a debreceni fotótörténet elsősorban az előkelő rétegek fényképészének tartja, akinek híresek voltak színészportréi, gyermekfelvételei és a művészi hatású platinotípiái. Az 1906-os kiállítása már ebből adott ízelítőt, de a kiállított cigány-tárgyú élőképek s a tájképek más irányú munkáit is jelzik. Fotózott műtermen kívül is, legyen az az 1914-es debreceni „dinamit-merénylet” utáni helyszínelés (Érdekes Ujság, 1914/10), vagy egy napernyős hölgy és egy kutyát vezető katona utcai találkozásának beállított felvétele (Fotóművészet, 2020/3). A Herman Ottó által megőrzött két cívisportré szintén korrigálja azt a képet, amit az eddigi fotótörténeti megállapítások kínálnak róla. S úgy tűnik, a néprajz képkutatói s -használói is figyelemmel kell, hogy forduljanak feléje
Szerző: Fejős Zoltán
Szakirodalom
Flesch Bálint: Fotótechnika-történeti (egészen) kis lexikon, 1987–2019. online: https://archfoto.tripod.com/kislex.html
Lafferton Emese: A „magyar arc vita”. Faji gondolkodás a magyar néprajzban és az antropológiában a századfordulón. Korall 62. 2015. 116–149.
Sor Zita – Ormos József – Cs. Plank Ibolya: Fényképgyűjtemények állományvédelme. Budapest, Múzeumi Állományvédelmi Program, 2008.
Sz. Kürti Katalin: Fotótörténet – családtörténet. Fotóművészet 1988. 1. sz. 27–31.
Sz. Kürti Katalin: Régi debreceni családi képek. Debrecen, 1987. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei, 48.)
Néhány megjegyzés a fentiekhez, a debreceniek nevében.
A képpár Fülöp János hortobágyi számadó gulyást ábrázolja és Herman Ottó megrendelésére készült. Fülöp János, aki 40 éven át volt a cifra gulya ura, legendás és nagy tiszteletnek örvendő alakja volt Hortobágynak, hatalmas termete és szokatlan olvasottsága miatt, akit sokszor megörökítettek (szobor és festmény is készült róla) és mindenkinek bemutattak, aki a Hortobágyon időzött, Jókai Mórtól József főhercegig. Hosszú életet élt, még Ecsedi is gyakran emlegeti az intelligenciáját és jó mondásait.
Herman Ottó Fülöp Jánosnak egy korábbi, Kiss Ferenc által készített, kalapos portréját közölte a Magyar nép arca és jelleme című munkájában is (ez valószínűleg még a millennium idején készült, a számadó egész alakos, szűrös képe ugyanis szerepelt Kissnek az ezredévi kiállításon bemutatott sorozatában), és elemezte is az arcát. A könyvről 1905-ben jelent meg John Beddoe, „az ángol anthropologusok elnöke” recenziója a Man című folyóiratban, Hungarian Physiognomy címmel, amelyben azt állítja (Herman Ottó interpretációjában), hogy „Debreczen város számadó gulyása, Fülöp uram „platyrhin” az az laposorrú, a mi azt bizonyítja, hogy a tudós úr nem ért a rajzhoz”. Ezt Zoltai Lajoshoz 1906. február 1-jén írt levelében panaszolja, akitől „a magyar faj ismerete érdekében” azt kéri, hogy „Fülöp uram fényképét két állásban kapjam meg, t. i. kalap nélkül teliarcz – en face – és ugyancsak kalap nélkül teljesen arczélben profilban, oly nagyságban, mint a mellékelt kalapos felvétel. A fotografus ne retouchírozza ki a ránczokat. Minden felvételből három másolatot kérek.” Miután Zoltai intézkedik, március 5-én további másolatokat rendel a képből: „kérem, méltóztassék Németh [=Némethi] fényképíró urnál, a három nyers képen kívül, részemre még 3 retouch képet is megrendelni. Ezeken kívül egyet Fülöp uramnak, ki könyvet is kap tőlem. Németh úr tegye el a matriczet, mert valószínű, hogy még rendelek.” A két nappal később kelt harmadik üzenetben pedig értesíti Zoltait, hogy a továbbiakat majd a fényképésszel intézi.
Minderről Zoltai is beszámol Herman Ottó és Debrecen című írásában a múzeumi évkönyvben, amelyben levelezésük alapján vázolja a kapcsolatukat.
A portré en face változata megtalálható a Déri Múzeum néprajzi adattárában is (I.1926.129), Zoltai ajándékaként, aki a leltárkönyvbe is bejegyezte a kép eredettörténetét. A fényképész verzóra bélyegzett dátuma megegyezik a Herman Ottó példányáéval, nyilván Zoltai is kapott az említett másolatokból.
üdvözlettel
Szabó Anna Viola
fotótáros
Déri Múzeum
Hálásan köszönöm a kép hátterével kapcsolatos információkat. Fülöp Jánosról magam is olvastam, kivételes alakja volt/lehetett a régi világnak. Ecsedi István is megidézi két hangulatos anekdotával a hírneves ökörcsordást a “Hortobágyi életképek”-ben (1927) mint „szép szál embert, a puszta díszét”. Herman Ottó a szóban forgó könyvében nem nevezi őt meg, ami valóban szokatlan tőle, különösen, hogy egy ilyen ismert személyiségről van szó. A „hortobágyi számadó gulyás” kalapos arcképét a IX. táblán közli „Kis Ferenc felvétele” nyomán, név nélkül. Szeme hunyorító kifejezését, a „szerzett fiziognómiai jegyét” – a rá jellemző határozottsággal – abból eredezteti, hogy a számadónak messze távolban is szemmel kell tartania a rábízott jószágot. A könyvből származó képtábla, a „kalapos kép” szintén benne van a hagyaték említett képgyűjteményében (a „cipősdobozban”), ami a Némethi-felvételt is tartalmazza. Sokáig forgattam mindkettőt, ám nem feltételeztem s nem jöttem rá, hogy a két felvétel ugyanazt a személyt ábrázolja. A kettő láthatóan nem egy időben készült, s a kalap nélküli arcmást nem tartottam kifejezetten hasonlónak a kalaposéval.
Ha tehát Némethi József remek portréja Fülöp János számadót ábrázolja, akkor írásom címe aligha helytálló: nem cívisportrét látunk – bár nem tudom, hogy volt-e (lett-e) birtoka, portája Debrecenben –, hanem a néprajz mély konvencióinak megfelelően ismét „csak” egy hortobágyi pásztorembert. De immár tudjuk legalább az ő nevét, nemcsak „az igazi magyarok” egy típusát tisztelhetjük benne, mint ahogy Herman Ottó könyvében szerepel. Mindnyájunk okulására szolgál, ha adatainkat, ismereteinket összeadjuk.
Fejős Zoltán