Nyomokban Dunakeszit tartalmaz

Három egymást magyarázó Müllner János felvétel

Müllner János (1870–1925) minden idők egyik legjelentősebb magyar fotóriportere 1909-ben négy fényképet adott el a Néprajzi Múzeumnak, köztük egy Dunakeszin készült felvételt. A Táncra váró leányok című kép egy kartonra kasírozott nagyítás, amely hátlapján a mester Liliom utcai műtermének pecsétje látható. Egy évvel később a múzeum – más képek mellett – még két Dunakeszin készült felvételt vásárolt a fényképésztől, ám ezek egyelőre nem találhatóak a fényképgyűjteményben, lappanganak. Ezek közül a leltárkönyvben az egyiket Magyar leányok, a másikat Templomba menő leányok címmel vették föl. A meglévő kép biztos kézzel elrendezett csoportot mutat. Többen a kamerába néznek, mások háttal állnak. A két ablaknál karéjban tömörülnek. A jobboldali ablak előtt sorakozók elmélyülten figyelnek befelé, miközben feltűnően közszemlére teszik hátulról módfelett mutatós, díszes viseletüket. Megrendezett jelenet, amit mégis leányok spontán gyülekezetének érzünk, nem utolsó sorban a kép közepén álldogáló, a tekintetekkel ellentétes irányba „néző” négylábú jóvoltából.

A háttérben lévő nádfedeles épület a Dunakeszi Kölcsey Ferenc Városi Könyvtár helytörténeti fényképadatbázisában szereplő egyik képeslap szerint a község egykori nevezetes intézményével, a Beszálló Vendéglővel azonos.

A Dunakeszi – Népviselet címmel jelzett lapot Cinkota Ferencné Kiss Julianna őrizte meg, ma a Révész István Helytörténeti Gyűjteményben található. A kép alatt a könyvtár honlapján a következő magyarázat olvasható, feltehetően a helyi fényképeket összegyűjtő Szakáll Lászlóné tollából: „Dunakeszi 1746-tól gróf Grassalkovich Antal tulajdona. Ő szervezte meg az intézőjén keresztül az itt élt nyolcvankét család életét. Tudta, hogy a kornak megfelelő közösségi ház elengedhetetlen a mindennapi élethez, így építette meg az országút mellett a fotón látható nádfedeles Uradalmi kocsmát, a »Beszállót«, amit később a község tulajdonában levő »Nagykocsmának« neveztek a dunakesziek. A Beszálló elnevezés jól tükrözi az épület funkcióját. Udvarán lóistálló volt lovakkal, hiszen s Beszálló lócsere helye is volt, valamint az utazó személyek pihenőhelyeként is funkcionált. Az uradalom intézője itt közölhette az összegyűlt lakossággal mondandóját a XVIII-XIX. századtól a XX. század elejéig. A fotón népviseletben láthatjuk a dunakeszi fiatalságot. A szórakozások, mulatságok nagy része itt zajlott és a »Függetlenségi Kör« tagjai is ide szervezték összejöveteleiket. A fotón balra látható az udvarra vezető barokk kőkapu, ami a Beszálló 1926-ban történő lebontása után a helyére felépített egyemeletes Népháza, illetve Községi Kultúrháza felépítése után is megmaradt. A Beszálló alatt óriási boltíves borospince volt.”

A felvétel szerepel a 2017-ben megjelent Dunakeszi története című monográfia Csukovits Anita által írt néprajzi fejezetében, mégpedig annak első oldalán, mintegy megadva a képeslap tudományosan hitelesített dokumentumértékét.

Bizonyos tehát, hogy Müllner János 1909-ben, vagy nem sokkal korábban fényképezett Dunakeszin. A két képet s feltehetőleg még jónéhányat – így a két lappangót – ugyanonnét, de két alkalommal készítette. A széles kocsibejáratú, rácsos ablakú, nádfedeles öreg épületet – amelyen jól látható a Dunakeszi Függetlenségi Kör táblája –, tökéletesen ugyanabból a szögből fényképezte. A nyáron „táncra váró leányok” talán ugyanazok, mint a másik képen a „népviseletüket” szemléltető alakok. Ezúttal már kalapos férfiak, legények, suhancok is csatlakoztak a csoporthoz: éppenséggel ők állnak az előtérben. Mindnyájan a fényképezőgép felé néznek – megfelelően a fényképész újabb utasításai szerint.

Fűzzük azonban tovább a történetet! Müllner egy szépen komponált falusi felvétele Ünnepnap falun címmel az Uj Időkben jelent meg 1910-ben. A képaláírás szerint: „Az Uj idők számára fényképezte Müllner János”. Ám ugyanez a felvétel öt évvel később az Élet 1915/7. számában is megjelent. Ezúttal az egész oldalas illusztráció címe: A templom már tele van…

Egyik esetben sem tüntették föl, hogy a fénykép hol készült. Nyilvánvalóan egyik lap sem a dokumentumérték miatt közölte Müllner fényképét, hanem művészi igényű illusztrációnak szánták, amely az alakok, illetve csoportjaik egymással ellentétes, de egyben harmonikus látványával fogja meg a nézőt. A kép közepét domináló két függőleges látványelem – a templom előtt álló kereszt és a falsíkból kiugró oszlop, illetve a lábazat felső szegélyének kiképzése – ugyanakkor olyan árulkodó nyomokat képvisel, amelyek alapján ezt a felvételt is kétségkívül Dunakeszihez lehet kötni. Elegendő összevetni az Uj Idők, illetve az Élet felvételét a régi Szent Mihály plébániatemplomot ábrázoló egykori képeslapokkal, korabeli fényképekkel. Mindegyiken ott látható a templom előtt álló nagyméretű feszület – vagy legalább a templom homlokzatára vetülő árnyéka –, s jól felismerhető az oszloplábazat kiképzése.

Van tehát három képünk: egy múzeumban őrzött szerzői vintage, egy családi hagyatékban fennmaradt sokszorosított képeslap és egy társasági lapban megjelent illusztráció – egy fotográfus-fotoriporter felvételeinek három lehetséges médiuma és eltérő életrajza. Egymást magyarázzák, kulcsot adnak tárgyuk megfejtéséhez, s egyben eddig ismeretlen morzsák egy jelentős és terjedelmes életműből. Ízelítőt kínálnak egy még mindig csak részben ismert képi hagyatékból, amely tehát nyomokban Dunakeszit is tartalmaz.

Szerző: Fejős Zoltán

Szakirodalom:

Ágoston András: A dunakeszi Szent Mihály-plébániatemplom leírása. Dunakeszi Helytörténeti Szemle,12. 2019. 2–3. sz. 4-8.
Csukovits Anita: Dunakeszi néprajza. In: Kerekes Dóra (főszerk.): Dunakeszi története I. A kezdetektől 1910-ig. Dunakeszi, Dunakeszi Város Önkormányzata, 2017. 369–443.
Demeter Zsuzsanna – Stemlerné Balog Ilona: Müllner János (1870–1925). Budapest, BTM Kiscelli Múzeum, 2016.
Szakáll Lászlóné: Régi dunakeszi fényképek. Dunakeszi Helytörténeti Szemle 4. 2011. 2. sz. 10–12.