Sebestyén Gyula a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának igazgatóőre 1908 szeptemberétől új feladatkört kapott: miniszteri biztosként a Néprajzi Osztály vezetésével is megbízták. Az új helyre, a városligeti Iparcsarnokba való költözést s elhelyezkedést követően a tár tisztviselői között oly mértékben megromlottak a viszonyok, hogy a múzeum igazgatója, Szalay Imre kénytelen volt belső vizsgálatot kezdeményezni, s annak lezárultáig a minisztérium a folklorista, filológus, epigráfus könyvtári tisztviselőt bízta meg az osztály vezetésével. Mellesleg a szakmailag méltán elismert Sebestyén körül sem volt minden a legnagyobb rendben. Vezetői becsvágy legalább annyira fűtötte, mint sokféle egyéb ambíció, többek között a balatonszepezdi birtokának és borászatának igazgatása, ami a hivatali kötelmek hanyagolásában s az ezt ellensúlyozó „látványakciókban” is megmutatkozott. Mindez legföljebb vékonyka szálon kötődik az itt következő történethez.

Sebestyén Gyula 1909 első hetében új terveinek jegyében vidéki kiszállásra, gyűjtőútra vállalkozott. A Nemzeti Múzeum az adott évre viszonylag szép summát, 25 ezer koronát irányzott elő „az ország pusztuló néprajzi anyagának összegyűjtésére, elrendezésére és fenntartására”. Első lépésként a Néprajzi Osztály a téli népviseletek tanulmányozását, gyűjtését vette tervbe az első negyedévi részlet terhére. Sebestyén Gyula Szabadszállásy János laboráns kíséretében január 5-én utazott el három napos kiszállásra Balassagyarmatra, Szécsénybe és három környékbeli faluba: Nagylócra, Hollókőre, Rimócra. Balassagyarmaton először a Vízkereszt-napi vásáron nézett körül. Úti jelentésében ezt írta: „Mivel itt a kirakodó vásáron alkalmam nyílt a téli palócz viselet iránt a vidékre kiterjesztőleg is tájékozódni, másnap Nagy-Szécsénybe folytattuk utunkat, hogy onnan szánon a gyűjtésre alkalmas szomszéd-falvakat bejárhassuk. Az első gyűjtési hely Lócz lett, mivel itt a palóczság még megőrizte azt a régi népi viseletet, amelynek túlnyomó részét a háziipar és a falusi kismesterségek szolgáltatják.” Ennek ellenére itt mindössze 12 hímzett-szövött textíliát és egy selyemhímzésű szűcsmunkát vásárolt, téli ruhadarabot egyet sem, leszámítva a szűcsmunkát, a cucajt. A meglepő visszafogottságot Sebestyén sajátos érveléssel indokolta: attól tartva, hogy esetleg a későbbiekben „jelesebb” tárgyakat találnak, nem akart költekezni, nehogy később majd „duplumokat” kelljen vásárolni.

„Lóczról – folytatódik a beszámoló – még aznap Hollókőre mentem, ahol az a meglepetés ért, hogy ez a világtól jobban elzárt és a várostól is távolabb eső falu háziiparát már elhanyagolja. A még meglévő anyag szegényes jellege és gyári termeléssel való kiegészítése már az első pillanatra is elárulja, hogy a sajnálatos hanyatlást a nép elszegényedése idézte elő.” Itt nem is gyarapította a gyűjteményt. A közlekedés nehézségei – szánnal mentek –, illetve a rövid nappalok behatárolták lehetőségeiket, túl sok idejük nem is juthatott Hollókő megismerésére. Annál feltűnőbb, hogy a pár órás szemle milyen magabiztos véleményre sarkallta.

A Hollókőn tapasztaltak arra indították, hogy a harmadik nap ismét a Szécsény „közelében élő gazdagabb palóczságot” figyelje meg. „Ezért szálltam ki – írta – Rimóczra, a hol szintén meglepően dús háziipari termelésre találtam. Itt 26 drb. hímzett és részben »czifrázottan« is szövött tárgyat, egy hímzett szűcsárut és három drb. faragott guzsalyt vásároltam.” Az elszámolás szerint innét Varsányba is tovább mentek, bár erről az úti jelentésben nem írt semmit. Szécsénybe visszatérve még beszerzett egy pár színesen varrott, rézveretes piros női csizmát, majd Aszódon keresztül gyorsvonattal visszautaztak Budapestre.

A kiszállás eredménye nem túl impozáns, még akkor sem, ha figyelembe vesszük a havas téli utazás körülményeit, illetve a helyszíni tartózkodás viszonylag rövid idejét. Vajon miért nem maradtak legalább még egy napot a környéken? Ha pedig a gyarmati vásár volt a kiküldetés fő célja és emiatt mentek ilyen rövid időre, akkor miért nincs szó az úti jelentésben az ott látottakról. Sebestyén Gyula összesen 45 tárggyal tért vissza, amire 254 koronát fordított. Kettejük útiköltsége 5 fillér híján 40 koronát tett ki. Ebből 11, illetve 7 koronára rúgott a bérkocsis díja, aki kivitte őket Szécsényből a két kiszállásra. A részletes elszámolásból az is kiderül, hogy az igazgató múzeumőr első osztályon utazott, napidíjat is felvett, segítője, a laboráns a harmad- illetve Aszódtól a másodosztályú vasúti kocsiban húzódott meg. Pesti kocsihasználatot azért számolhatott el – szemben Sebestyénnel, akinek ez „kijárt” –, mert az ő feladata volt, hogy az egyik „múzeumi fényképező készüléket és a fonográfot” magával vigye. A jelentésben a fonográf használatáról nem esik szó. Mindketten félárú vasúti kedvezményt vehettek igénybe.

Sebestyén az „expedícióról” előterjesztett úti jelentését így zárta: „Végül megemlítem, hogy a gyűjtésben segédkező laboráns minden községben fényképezett. Az építkezés jellemző példáin kívül Lóczon és Hollókőn sikerült még ez úton a palócz ünneplő viseletet is osztályunk számára megrögzíteni.” Lócon hét, Hollókőben négy, Rimócon hat (utóbbi két településen egy-egy kép két verzióban), összesen tizenhét fényképfelvétel készült; a balassagyarmati vásáron és Varsányban egy sem, illetve egyet sem leltároztak be. Ezek a felvételek mindmáig Sebestyén Gyula neve alatt szerepelnek a különféle nyilvántartásokban, és néhány így vált az ő nevén valamelyest ismertté egy-egy publikáció jóvoltából.

Szabadszállásy János 13×18 cm-es üveglemezre rögzített fényképeinek legfőbb értéke a készítés körülményeiből fakad. Télen, rövid ideig tartó természetes fény, s délidőben feltehetőleg éles fényviszonyok mellett kellett dokumentálnia a főnöke által megjelölt témákat: a lakóházat és a viseletet. A képek pontosabb témája és minősége elárulja, hogy viszonylag megfelelő körülmények között Lócon fényképezhetett. Beállításai a képkészítés intenciói miatt mechanikusak: a csoportba állított menyecskéket, leányokat, legényeket, gyerekeket elölről, hátulról, oldalról is megörökítette, hogy öltözetük több szögből látható legyen. A „szereplők” a templomajtó előtt állnak. A téli viselet részletei viszonylag jól kivehetőek, s az egyik kép két lány öltözetét oldalnézetből mutatja. A téli ünneplőben lévő lányok hónuk alatt énekeskönyvükkel láthatóak, a Vízkereszt-napi misére érkeztek, vagy onnét készülnek hazafelé menni. Csizmájuk havas, mint a legényeké, vagy a kisebb gyerekeké. Feltűnő, hogy nincs kép férfiakról, de még idős asszonyokról sem. Nem tudni miért, esetleg nem álltak kötélnek, hogy megörökítsék őket, de talán inkább azért, mert a fényképezésre valószínűleg nem a felnőtteknek szóló templomi szertartás alkalmával került sor. Téli falusi felvételek ebben az időben meglehetősen ritkák, különösen az ilyen többé-kevésbé in situ körülmények között megörökített téli ruházatot/viseletet illetően.

1. kép: Palóc leányok oldalról fényképezve. Nagylóc, 1909. Szabadszállásy János felvétele. Fekete-fehér üvegnegatív, 13x18cm. Néprajzi Múzeum, F 9805

Rimóc településéről Szabadszállásy János két távlati képet vett föl. Egy harmadik felvétellel két behavazott öreg palóc házat örökített meg, kétféle kerítéssel és a tornácra „kiállított” háziakkal. Ők nem amolyan staffázsszerepet játszanak, mint a régi tájképeken, képzőművészeti alkotásokon szereplő alakok, rájuk a helybeli viselet „megrögzítése” miatt rótták ki ezt a feladatot. Hasonló módon két hollókői és egy lóci felvétel is készült. Az utóbbin valamennyire a lakóház mögötti, egy fedél alatt épült kamrát, istállót, valamint az udvart is látni lehet, nem csak a zsúpfedeles, füstlyukas oromzatú házat, a kerítést, kaput és a kapuban álló fiatalasszonyt téli viseletében. A nyersanyag gazdaságos használata és a technika szabta határokból is következik a korabeli néprajzi képkészítés alapelve: egy felvétel, minél több etnográfia adat rögzítésével. Szabadszállásy János egyik hollókői házfelvételén a viseleti demonstráció olyannyira nyilvánvaló, hogy azon az öltözködés életkori különbségeire is tekintettel kívánt lenni. Ennek „köszönhető”, hogy a tornácon középen álló lány vagy fiatalasszony bőujjú ingvállban, téli kendő, posztókabát nélkül látható. A neveket, s azt, hogy a felvételek kit, kiket ábrázolnak egyik esetben sem jegyezték föl.

2. kép: Palóc ház. Hollókő, 1909. Szabadszállásy János felvétele. Fekete-fehér üvegnegatív, 13x18cm. Néprajzi Múzeum, F 9796

A hollókői képek kivételes értéke, hogy a nagy tűzvész előtti állapotokat rögzítik. A tűzeset valamikor 1909 folyamán történt, emlékét a szóhagyomány őrzi. Írásbeli nyomát sem a falutörténettel, sem a népi építészettel, a népi műemlékvédelemmel kapcsolatos kutatás nem tárta föl. Legutóbb, 2009-ben, a százéves évforduló kapcsán került elő egy levéltári adat, mi szerint a leégett iskola pótlására kért segítséget a megyétől a falu tanítója. A hollókői falukép és építészet védelmét segítő, szolgáló kiadványokban olykor felbukkan ez a két Szabadszállásy-felvétel, de az említett okok miatt nem az ő nevéhez kötődően. Az külön kár, hogy az 1950-60-as években, amikor megindult a népi építészeti felmérés és kutatás a faluban, a tűzvész előtt készült két felvétel által ábrázolt házakat a szakemberek csak mint típust értékelték. Nem akadt senki, aki megpróbálta volna a tulajdonosok kilétét kideríteni, illetve megállapítani, hogy milyen épület került a fényképeken ábrázolt, s feltehetőleg elpusztult két építmény helyére. A Sebestyén-féle kiszállás során elmulasztott adatfelvételt ily módon később sem pótolták. Szabadszállásy János két házfelvételét Hollókő későbbi sorsa, közelebbről: a világörökségi Hollókő története avatja igazán különleges értékké.

Ha már sikerült „igazságot tenni”, hogy az itt látható képeket ki készítette, arra is illene kitérni, hogy mi is tudható Szabadszállásy Jánosról. Az 1880-as évek elejétől egy jó évtizeden át az antropológus Török Aurél (1842–1912) „szolgája”, finomabb mai kifejezéssel élve: asszisztense volt az egyetem fizikai embertani tanszékén, illetve az ún. Antropológiai Múzeumban. Innét került át 1894-ben a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályához, az akkor felállított fénykép-laboratóriumba. Itt tevékenykedett 1912-ben, 52 éves korában bekövetkezett haláláig. Ezen kívül szinte semmit nem tart róla nyilván a „nagy elődök” körül csomósodó szakmai emlékezet. A Néprajzi Osztály – Sebestyén előtti és utáni – igazgató őre, Semayer Vilibáld egy ízben hivatkozott rá, amikor az antropológus mestere, Török Aurél életművét méltatta. „Szabadszállásy János – írta –, kit épp ma egy éve temettünk, pufók képű ács- és molnárlegény volt, mikor Török Aurélhoz került, tehát a tollforgatásban nagyon kevéssé volt járatos, de Török Aurél ellentmondást nem tűrő parancsára a söprés, súrolás és csontmosás közepette és utána a koponya és csontok, valamint az ezek mérésére való kraniometriai eszközök rajzolásában utóbb olyan jártasságot szerzett, mely valóban párját ritkítja.” Török Aurél fő művét, a közel 600 oldalas, Stuttgartban németül 1890-ben megjelent tankönyvét sokévi munkával ő rajzolta, miként a sok más értekezésében szereplő ábrákat is. A temérdek pontos, finom rajzolatú illusztráció, „subtilis rajz” szerzőségét nem fedik fel a publikációk, mint ahogy a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának laboránsaként sem kapta meg saját jogán az elismerést. A hivatali ranglétra szerint altiszt volt, harmadosztályon utazott. Ideje felmérni, hogy mi az ő része a néprajzi (múzeumi) tudáskészlet létrejöttében.

3. kép: Palóc ház. Rimóc, 1909. Szabadszállásy János felvétele. Fekete-fehér üvegnegatív, 13x18cm. Néprajzi Múzeum, F 9801/a

Szerző: Fejős Zoltán

Kapcsolódó irodalom

Dobosyné Antal Anna – Kovács Dezső (szerk.): Hollókő öröksége. Budapest, ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága, 2013. – A kötet tévesen Sebestyén György (!) néven közli a két 1909-es felvételt.

Fejős Zoltán: Néprajz és muzeológia. Tudománytörténeti megközelítés. Budapest–Debrecen, L’Harmattan Kiadó – Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2020.

Mendele Ferenc: Hollókő műemléki védelme. In: Magyar műemlékvédelem 1967–1968. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970, 283–293.

Semayer Vilibáld: Dr. Török Aurél emlékezete. Ethnographia, 23. 5. sz. 1912, 257–267.

Forrás

Sebestyén Gyula jelentése balassagyarmati, nagyszécsényi, lóczi, rimóczi, hollókői gyűjtőútjáról. Néprajzi Múzeum Irattár (NMI) 1909/13

A téli népviselet emlékeinek gyűjtése. Néprajzi Értesítő, 10. 1. sz. 1909, 64.