Magyar betlehemesek McKeesport, Pennsylvaniában

Egy kép van előttünk, amely Amerikából került Magyarországra, és Sebestyén Gyula hagyatékában maradt fenn. A hátoldalán lévő kézírásos feljegyzésből kiderülnek a legfontosabb információk. A hely McKeesport, Pennsylvania, USA, az idő 1926 karácsonya, vagyis a felvétel ekkor készült a város egyik műtermében. A képet a magyar görög katolikus templomtól ajándékozta Molnár József, aki pontos lakcímét is feltüntette a hátlapon. Rögzítette a szereplők volt magyarországi lakhelyét is. A kép balról jobbra a következőket ábrázolja: Soltész Sándor, Molnár József (Ugocsa megye, Csedreg), Vernyi Gyula (USA), Takács József (Nagypeleske, Szatmár megye). Térden – Sárik László (Nagypeleske, Szatmár megye), Trambula György (Ugocsa megye, Csepe). Az öreg – Petrás László (Bereg megye, Makkosjánosi). Más forrásból sikerült kideríteni, hogy az amerikai születésűként feljegyzett Vernyi Gyula a Szatmár megyei Fábiánházán született, kisgyerekként vitték Amerikába. Soltész Sándor is valószínűleg ebből a faluból került McKeesportra.

Az nem tudjuk, hogy a kép hogyan került a folklorista Sebestyén Gyulához, a Nemzeti Múzeum könyvtárának egykori vezető tisztviselőjéhez, aki hosszú időn keresztül a Magyar Néprajzi Társaság főtitkáraként, majd elnökeként meghatározó alakja volt a néprajz első világháború előtti korszakának. A betlehemes fotó mégis eljutott hozzá, noha 1927-ben már visszavonultan, Balatonszepezden élt. Hagyatéka több részletben került a Néprajzi Múzeumba, meg-megszakadó feltárása évtizedeket vett igénybe. A szóban forgó fénykép minden adat nélkül került elő különféle iratai közül.

A képnek egy másik példányát Molnár József (Joe Molnar) híven őrizte 1989-ben bekövetkezett haláláig. Büszkén megmutatta a „mikiszporti öregek” között kutató Kürti Lászlónak 1983-ban. Társával, Les Petrással azt is elmesélték, hogy McKeesportban két-három betlehemes csoport járt, a római katolikusok egyet, a görögkatolikusok kettőt alakítottak. Az ő vezetőjük Trombula György volt. Karácsonytól újévig jártak házról házra.

A betlehemes játékot előadó hét legényember fiatal amerikás volt: 1920 és 1922 között érkeztek az Újvilágba. Az egykori Szatmár, Ugocsa, Bereg megyék egymással szomszédos körzetéből származtak. Csedreg, Csepe és a beregi Makkosjánosi ma Kárpátaljához, a szatmári Nagypeleske Romániához tartozó magyar települések. Új hazájukban az Urunk Színeváltozása görögkatolikus hitközséghez csatlakoztak. Itt élénk egyházi és közösségi élet zajlott. A pittsburghi hetilapban, a Magyar Hiradóban közölt névsor szerint – egy fő kivételével – ugyanez a csapat már 1924 karácsonyán tartott betlehemjárást. A lap úgy fogalmazott, hogy az egyház ifjúsága „ez évben is” megtartotta a „szép magyar szokást”, mégpedig az egyház javára, „mely szép eredménnyel végződött”. Joe Molnar az 1924-es csoportról is őrzött egy a későbbihez hasonló fényképet. Öltözetükről annyit árult el, hogy a jelmezük alatt inget, nyakkendőt viseltek. Csizmája csak az öregnek volt, a többiek szokásos cipőjüket húzták fel.

A két angyal vitte a két tornyú, hagymakupolás, favázas, kartonpapírból készült betlehemet. A mókázó, viccelődő öreg álarcot, vattaszakállat öltött magára, valamint bundát idéző fekete bőrkabátot és nadrágot. Fekete kesztyűs kezében csörgős botot tart. Ugyanilyen van a két pásztornál, akik fekete mellényt húztak és fehér ráncos bőgatyát. Az öreget kivéve mindnyájan fehérben vannak, az angyalok bőszájú, talpig érő palástszerű inget viselnek. Fejükön fényes papírral borított magas, kúpos süveg látható, szalagokkal díszítve. A süvegen csillagok, valamint a görögkatolikus kettőskereszt szolgál díszítésül, mely utóbbi a csoport vallási hovatartozását is kifejezi.

Pittsburgh és a tőszomszédságában lévő McKeesport az első világháború előtt a kivándorolt magyarok egyik gócpontjának számított. Az Egyesült Államok akkori legnagyobb ipari körzetében széjjel szórva tömegével laktak magyarok. Elsősorban vas- és acélgyárakban, öntödékben, kokszégető kemencék mellett dolgoztak, valamint a közeli szénbányákban. Pittsburghből villamossal lehetett eljutni McKeestportra. Itt és a környéken több ezren tömörültek. Ők építették meg a korszak legnagyobb és legszebb amerikai magyar templomát, amelyet 1900-ban szenteltek föl Szent István tiszteletére. Ferenc József oltárképet ajándékozott a hitközségnek. Ez volt az egyetlen gesztus, amit az uralkodó az amerikai magyarok irányában kinyilvánított.

A plébános, Kovács Kálmán fáradhatatlanul, ám vaskézzel igyekezett a magyar végvárat fenntartani és irányítani. Nem tűrte például, hogy a betlehemezők az egyháztól függetlenül járjanak házról házra. „Minálunk évek óta nem járnak betlehemet”, írta 1915-ben, mert a csoportok nem adták be a gyűjtött pénzt az egyháznak, és „ezek bűne miatt kellett a jóknak is szenvedniük”. Ekkor, az engedély birtokában az egyház csoportjai napokon keresztül jártak McKeesport, Homestead, Duquesne és Donora magyarjainál. A hitközségi értesítő folytatásokban közölte az adományozók névsorát. Ebben az évben készülhetett az egyik csoportról az a fénykép is, amelyet az egyház gyémántjubileumára kiadott emlékfüzet nyomán 1992-ben sikerült közreadni. A plébános korholó szavai, szabályozási igyekezete ellenére azonban mindig voltak, akik hazai mintára maguk jártak betlehemezni, mert a szokásnak valamennyire az egyháztól függetlenül is megvolt a táptalaja. Ezt tanúsítja a társfelekezet, a görögkatolikusok gyakorlata is, akik körében a „független” és az egyházi szervezésű betlehemes hagyomány egyaránt megvolt. Mint sokfelé, az egyházak itt is inkább arra törekedtek, hogy az egyházi iskolák növendékei a templomban, vagy az iskolahelyiségben mutassanak be karácsonyi műsort, betlehemi jelenetet. A legnépszerűbbek pásztorjátékok voltak. A mckeesporti görögkatolikus iskola tanulói például 1924-ben – mintegy harmincan – a felvidéki népéletből merített Kis betlehemesek c. darabot adták elő, a Szent István iskolában pedig a tanító nővérek több részes pásztorjátékot tanítottak be.

Magyar Amerika „fénykorában”, a huszadik század első harmadában kb. tucatnyi helyszínről vannak adatok az „áttelepített” betlehemezés szokásáról. Pennsylvania, Virginia, West Virginia bányásztelepein kívül olyan városokból, mint Cleveland, Bridgeport, Detroit, Buffalo és Tonawanda. Toledóban a század elejétől megszakításokkal, felújításokkal egészen 2007-ig megtartották, de az utolsó időben már nem a házakhoz jártak, hanem a katolikus templomban adták elő a helyi hagyományok szerint „abaúji betlehemesnek” nevezett játékukat. Ha kisebb-nagyobb adatok ismertek is, fényképet alig lehet föllelni a kivándoroltak betlehemezéséről. Újságok, egyházi jubileumi emlékfüzetek lapjain őrződött meg mindössze 4-5 felvétel. Némelyik a rossz minőségű papír miatt fotográfiai, képi értéke minimális. Magyarországi közgyűjteményekben a Sebestyén-hagyatékban megmaradt eredeti nagyításon kívül nincs több, és mindeddig az Egyesült Államok fotóarchívumaiban sem sikerült találni hasonlót. Minden felvételt meg kell tehát becsülni, mint az alábbit, amely többszörös metamorfózis eredményeként válhat most hozzáférhetővé. A következő kép egyben a „hazatérés” egy másik útját mutatja, mint az előbbi.

A felvétel egy pittsburghi betlehemező csoportot ábrázol az 1920-as évek elejéről. Nem műteremben, hanem a „terepen”. Valamelyik megállójuk alkalmával fényképezték le őket. A háttérben egy rendőr is jól látható, aki feltehetően az eseményt felügyelte, vagy védelmet nyújtott a szereplőknek. Ki tudja, még verekedés lesz a vége… Az asztalra tett kéttornyú templommakett előtt kis bábalak látható, talán mozgatható figura, vagyis lehetséges, hogy a képen megörökített hat szereplő bábtáncoltató betlehemest adott elő. Egyikükről, Bazsó Tamásról tudni lehet, hogy református vallású volt, ami arra utal, hogy a csoport vallásilag nem volt homogén, és ily módon feltehetőleg a fényképen látható csapat az egyházaktól függetlenül – vagy éppen egyetértésében? – járta a magyarok házait. Az amerikai környezetben a karácsonyi szokások különbségei idővel helyenként elmosódtak. Jártak kántálni a katolikusok, betlehemezni a reformátusok. A lelkészek hol ellenezték, hol csendesen eltűrték, esetleg még föl is karolták a hívek kezdeményezését. Cartereten, New Jerseyben a református egyháznak volt betlehemező csoportja. Legalább is 1926-ban, mert az ekkor készült fényképét az egyház jubileumi évfordulós kiadványai két ízben közreadták. Kántálni McKeesport római és görögkatolikusai is jártak. A motiváció leginkább abból származott, hogy ezúton is gyarapítani tudták az egyházi bevételeket. Minden eszközt meg kellett ragadniuk, miután az egyházaknak önmagukat kellett fenntartani.

Bazsó Tamás kétszeres amerikás volt, vagyis ő kétszer kelt át az óceánon, először még az első világháború előtt, zsenge ifjú korban. Utóbb visszatért szülőfalujába, a Borsod megyei Lakra. A fényképet fia örökölte meg, és Lukács László, az edelényi könyvtár vezetője fedezte föl nála több mint 30 évvel ezelőtt. Reprót készíttetett róla, a nagyításról pedig 2017-ben egy digitális másolatot. Jelenleg egyik eredeti sem hozzáférhető, nem tudni, hol vannak. Az Amerikából hozott fénykép remélhetőleg megvan valamely leszármazottnál, az elsődleges kópia, a repró pedig Lukács László hagyatékában, esetleg az edelényi könyvtárban. Mindkettő lappang, néhány évvel ezelőtt az amerikai magyar fényképészekkel kapcsolatos kutatás során nem sikerült föllelni a „pittsburghi betlehemesek” egyik verzióját sem. A Néprajzi Múzeum ily módon nem egy tárgyként létező fényképet, hanem a másolat másolatát, egy digitális kópiát kell, hogy megőrizzen, ha a képben rejlő, viszonylag ritkán rögzített etnográfiai adatot archiválni akarja.

Szerző: Fejős Zoltán

További irodalom:

Balogh Balázs: „Úgy támaszkodj botodra, hogy azon feltápászkodhassak!”. A betlehemezés szerepe a toledói magyarok közösségi életében. In: Mód László – Simon András (szerk.): Olvasó: Tanulmányok a 60 esztendős Barna Gábor tiszteletére. Szeged, 2010. 77–84.
Fejős Zoltán: Szokás és jelkép: Betlehemesek, kántálók, karácsony Magyar Amerikában. In: Viga Gyula (szerk.): Kultúra és tradíció. Tanulmányok Ujváry Zoltán tiszteletére. I. köt. Miskolc, 1992. 289–303.
Kürti László: „Mikiszporti öregek” – Egy amerikai magyar közösség emlékei. In: Jakab Albert Zsolt – Peti Lehel (szerk.): Aranymadár. Tanulmányok Tánczos Vilmos tiszteletére. Kolozsvár, 2019. 707–722.