Típustól a személyig

Misszió +

1896-ban a világ különböző pontjáról számos hittérítő küldött tárgyakat, könyveket és fényképeket egy nagyszabású missziós kiállítás létrehozásához Ribényi Antal, kispesti plébános felhívására, aki a bevételből új plébániatemplom építését kívánta finanszírozni. A befolyó összeget növelte, hogy az állam a kiállítás zárását követően annak teljes anyagát megvásárolta a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya, a jelenlegi Néprajzi Múzeum számára.

Egyelőre nem ismert, hogy Ausztráliába pontosan hány felkérőlevelet küldött ki a magyar lelkipásztor, és az ország mely részeibe címezte ezeket, a beérkezett anyagból azonban tudható, hogy a földrésznyi országból mindössze egyetlen helyről érkezett válasz a felhívásra, az sem a főszigetről, hanem Hobartból, Tasmánia fővárosából. A levelekben külön kiemeli a kispesti plébános, hogy küldjenek a hittérítők a missziók életét bemutató felvételeket, így számos olyan fénykép található a teljes anyagban, amelyek az atyákat és nővéreket munkavégzés közben ábrázolják, vagy a hívek körében. Ezeket a fotókat az adott terület katolikus egyházának történetével összeolvasva sok esetben beazonosítható a missziós központ, illetve a szerzetesrendrend, vagy missziós társaság, amely tagjai az adott anyagot Magyarországra küldték. A tasmániai képek között szerzeteseket megjelenítő nem maradt fenn, azonban néhány felvétel – amelyek a zárda épületét ábrázolják – címéből kiolvasható, hogy Hobartból apácáktól származik a küldött anyag. Tasmánia fővárosában az első templomokat ír egyházmegyés papok alapították a 19. század legelején, és a hobarti katolikus egyház történetéből kikövetkeztethető, hogy a felvételeket az ugyancsak írországi alapítású, 1866-ban Hobartba érkező Boldogságos Szűz Mária Bemutatásának Nővérei (Sisters of the Presentation of the Blessed Virgin Mary, P.B.V.M.) küldték. (Lehetséges, hogy a magyar pap adománygyűjtésének híre földrészeket átívelően a szerzetesrendeken belül is terjedt, ugyanis az indiai Rawalpindiből származó anyagot is ugyanennek a kongregációnak az ott szolgálatot teljesítő tagjai küldték.)

A tasmániai fővárosból érkező felvételek pontos számáról nincsen adat, múzeumi beleltározása tizenöt felvételnek történt meg. A nővérek követték a magyar pap útmutatását, tizenkét felvételen jelenítették meg működésük épített és természeti környezetét – a város főpostáját, múzeumát, székesegyházát (kívülről és belülről), városházát, egyetemét, köztereit, a zárda épületét, a tengeröblöt és a helyi növénytani kertet –, három kép erejéig pedig az őslakosok jelennek meg. Mindez azonban csupán a korabeli leltárkönyvekből olvasható ki, ugyanis a tizenöt képből tizenkettőt 1925-ben, egyet pedig valószínűleg már korábban kiselejteztek. A selejtezés oka nem ismert, tényét csupán a selejtezési pecsét mutatja, azonban dokumentáció hiányában nem tudható, vajon fizikai állapotuk romlott-e meg idővel, vagy tematikájuk nem illeszkedett a múzeum profiljába. Tartalmukat tekintve ez utóbbi valószínűsíthető, hiszen az európaiak által létrehozott koloniális építészet és intézményrendszer, nem a klasszikus néprajz és antropológia tárgyköre.

A két megmaradt felvétel antropológiai tanulmányként szolgáló két portré, a leltárkönyvi címek szerint egy tasmániai férfi, valamint egy tasmániai nő arcképe. A plébános felkérőlevelében külön kitért a felvételek pontos adatolására és minél több információval való ellátására. A legtöbb esetben a képek kísérőszövegei a válaszlevél részét képezhették, és ma már nem fellelhetőek (esetleg lappanganak), a leltárkönyvi bejegyzések viszont tanúskodnak korábbi létezésükről. Néhol azonban a képek feladói a fényképpozitívok hátára írták az információkat, így a fényképpel együtt megőrződtek ezek is. Ez történt a tasmániai fotók esetében is, azonban a pozitív felvételeket a múzeumban egységes kartonlapokra kasírozták, elrejtve ezzel a kép hátulján szereplő adatokat. A két őslakos portréján azonban a képmagyarázatot író szerzetesnővér olyan íróeszközt használt, ami beleivódott a papírba, így az átsejlik a kép emulziós oldalán is, lehetővé téve a szöveg kibetűzését megfelelő fényviszonyok között. The last Tasmanian aboriginal woman. Died 1876, valamint Last Tasmanian male(?) aboriginal. Died 1872 – áll a felvételeken. Újabb kérdést vet fel, hogy a képen szereplő információkat miért nem használták fel és örökítették tovább. Miért csupaszították le így a címeket: Tasmánia, Nő és Tasmánia, Férfi (későbbi leltárkönyvben: Bennszülött férfi, Tasmánia)? Antropológiai példaként szerették volna használni a felvételeket, bemutatva általuk az átlagos tasmániai embertípust? Vagy az 1896-os kiállítás sietős előkészületében előzte meg a kép kasírozásáért felelős munkatárs a leltározó muzeológust, eltűntetve ezáltal a plusz adatokat, mielőtt az leolvashatta volna azokat? A kor érdeklődését tekintve az előbbi tűnik valószínűnek. A felvételek szereplői ezután több mint száz évig, csupán egy antropológiai típust jelöltek és így névtelenül, adatolatlanul kerültek be későbbi kiállításokba, kiadványokba. A pozitív képen átütő karaktereket böngészve és az abban szereplő kevés információ nyomán tovább kutatva, azonban kilépnek az ismeretlenségből, és nevükön túl keserű élettörténetük is kibontakozik.

Az F 184023 leltári számú kép Truganinit (más néven Lallah Rookh, kb.1812-1876), az utolsó ’tisztavérű’ tasmániai őslakos asszonyok egyikét, a helyi nyelvek egyik utolsó ismerőjét ábrázolja, aki ismertségét annak köszönheti, hogy sokáig tévesen azt hitték, hogy vele kihaltak a tasmániai nyelvek. Az F 184024 leltári számú felvétel az utolsó ’tisztavérű’ tasmániai férfi, a bálnavadász William Lanne (ragadványnevén King Billy, kb.1835-1869) portréja. (A pozitív hátulján szereplő információ téves dátumot közöl a férfi haláláról.) Családtagjaik bántalmazását és/vagy megölését követően mindkettőjük – többekkel együtt – Wybalenna (Flinders Island) lakói lettek, azé a kísérleti telepé, ahol George Augustus Robinson próbált menedékként rezervátumot létesíteni a helyiek számára. Ez azonban néhány év leforgása alatt kudarcba fulladt. Lanne ekkor mindössze hét éves volt. Családjából egyedül ő élte túl a rezervátumi tartózkodást. Árvaházba került, eredeti neve feledésbe merült, így a gyarmatosítók által adott angol nevet viselte egész élete során. 1847-ben, a mindössze 47 túlélő között mindketten egy másik rezervátumba, Oyster Cove-ba kerültek, majd haláluk után antropológiai érdekességként széthordták csontjaikat a különböző orvosi és antropológiai tudós társaságok. Truganini csontváza – hamvasztásra vonatkozó kifejezett kívánsága ellenére – az 1940-es évekig a Tasmániai Múzeum állandó kiállításán szerepelt. (Életükről és haláluk utáni sorsukról számos információ ismert.)

Érdekes a két felvétel szerzőségének kérdése. A Néprajzi Múzeumban őrzött pozitív képek bal alsó sarkán a skóciai születésű, de fotós karriert már Tasmániában építő John Watt Beattie (1859-1930) dombornyomott pecsétje látható, aki állami megbízásai mellett vetített képes előadásokat tartott Tasmánia különböző régióiról. A pecsétek birtokában a sok hiányos adat mellett legalább a fotós személye biztosnak tűnik. Azonban némi utánajárás feltárja, hogy a felvételek valódi szerzője nem ő, hiszen ő mindössze hét éves volt, amikor a fotók készültek. A kor gyakorlatának megfelelően csupán a duplum negatívokról készült pozitív nagyítások az ő munkái, az eredeti felvételek azonban nem. 1866-ban a hobarti születésű fotográfus Charles Alfred Woolley (1834-1922) kereste fel Oyster Cove-ban az addigra már mindössze öt főre zsugorodott őslakos közösséget és portrésorozatot készített róluk, amelyet még abban az évben be is mutatott a melbourn-i gyarmati kiállításon (Intercolonial Exhibition of Australasia). A sorozatok egyes darabjai – valódi antropológiai kíváncsisággal – különböző nézetből ábrázolják a modelleket. Ma – a Néprajzi Múzeumhoz hasonlóan – több gyűjtemény őriz egy-egy nagyítást az eredeti Woolley sorozatból, vagy Beattie másolataiból, amelyek így már nem ismeretlen típusarcok, hanem névvel és élettörténettel rendelkező ismert tasmániai személyek.

Szerző: Gebauer Hanga