Erdős Kamill – Aki meglátta az embert

„Először is nyújtsunk kezet a cigányoknak és segítsük őket abban, hogy közelebb kerülhessenek hozzánk.” – írja Erdős Kamill 1961-ben az Élet és Irodalom című folyóiratban, egy rövid, de annál erősebb mondatokat megfogalmazó írásában. Erős mondatokban nem volt hiány, számos újságcikkben, jelentésben, publikációban, különféle fórumokon képviselte azt a véleményét, hogy ha a cigányokat is a társadalom egyenjogú tagjaiként tartaná számon a társadalom nem cigány része, az mindkét fél számára számos előnnyel járna. Romantikus elképzelések és az egzotikust kereső közelítések nélkül írta le a nyelvileg és kulturálisan is nagyon különböző cigány csoportokat, megértve a kirekesztettség állapotából következő hátrányokat, az évszázadok óta tartó megkülönböztetés hatásait (amelyet egyébként számos történeti adattal, levéltári forrásokkal is alátámasztott) és látva azokat a problémákat is, amelyek a cigányság oldaláról voltak gátjai a fejlődésnek.

Nehéz volna őt néprajzkutatóként, nyelvészként vagy fotósként kategorizálni, egy kicsit mindegyik volt és idővel mindegyik eszközzé vált a kezében arra, hogy megértse és érthetővé tegye a cigányság helyzetét, hogy tegyen a cigányok társadalmi felemeléséért, oktatási és egészségügyi helyzetük javulásáért, életszínvonaluk emeléséért. „Le kell győzni magunkban a néprajzkutatót, akinek számára az volna az ideális helyzet, ha a cigányok megmaradnának olyanoknak, amilyenek most, törzsi egységekben, cigánykaravánokban kóborolva az országutakon. De biztos-e, hogy a néprajztudós veszíteni fog a javasolt fejlődéssel? A néprajzi kutatás kétségkívül kevésbé izgalmas helyzettel fog szembesülni, de abban is éppen elég érdekes fog akadni. A kutatónak az új cigány világot kell majd vizsgálnia, amely alakulóban lesz, s amelyben a múlt még élni fog, de a régi tilalomfák ledőlnek. Emellett le kell szögezni, hogy nem a néprajzosok kíváncsisága, hanem mindenekelőtt a cigányság tényleges érdeke a fontos. Már pedig jelenleg az a helyzet, hogy sok cigány odáig jutott, hogy a származását is megtagadja, hogy „teljesen magyar” lehessen, mert a „fehérek” bizalmatlanságának és faji előítéletének áldozata, és mert súlyosan szenved az új gazdasági és társadalmi helyzetben, amely szinte teljes egészében megfosztja a régi foglalatosságokból való megélhetés lehetőségétől (lókupeckedés, viszonteladás, házalás, jövendőmondás, lopás, stb.). Ez egyszerű tény. Az ilyen cigányok álláspontja megérthető: cigány voltuk csak hátránnyal jár számukra.” (Erdős Kamill: A magyarországi cigánykérdés, 1989. 134.)

Erdős Kamill 1956 és 1961 között egészítette ki gyűjtéseit fotók készítésével, miután a gyulai múzeum a rendelkezésére bocsátott egy 6×6-os felvételek készítésére alkalmas fényképezőgépet. Ebben az elképesztő mennyiségű anyaggyűjtéssel járó, egyre romló egészségi állapotban eltöltött öt évben, 32 településen 514 fényképet készített, amelyek a gyulai Erkel Ferenc Múzeum archívumában találhatóak, feljegyzéseit, terepnaplóit, levelezéseit tartalmazó hagyatékával együtt. Ez a hagyaték a közelmúltig jórészt ismeretlen volt. Képei közül nagyjából 20-25 jelent meg különböző publikációkban, a hagyaték egyéb dokumentumai, illetve több más intézmény adattárában, archívumában fellelhető kéziratai, levelei még ma is javarészt feldolgozatlanok.

A franciául, angolul, németül is jól beszélő autodidakta kutatót, gyűjtőt több nemzetközi tudományos szervezet is a tagjai közé választotta. Publikált nemzetközi szakfolyóiratokban angolul, franciául és németül, idegen nyelven többet, mint magyarul. Kiterjedt levelezést folytatott és igyekezett személyes kapcsolatokat kiépíteni, a tudományos élet szereplőivel is, ennek tanúbizonysága a több száz levél, amelynek egy részét romani nyelven írta.

A „másik” Erdős Kamill eközben nyárra bajuszt növesztett, és zöld szalagos kalapjában, ezüstgombos botjával, zubbonyban indult útnak, hogy meglátogassa a barátait, vagy éppen ismeretlen cigány közösségeket keressen fel. Magas termete, világos bőre, kék szeme és szőke haja ellenére, ha kezdetben bizalmatlanok is voltak vele, hamar elfogadták őt. Terepi feljegyzéseiben is leírta, hogy hol lengyel cigány grófnak, hol felvidéki félcigánynak adta ki magát, velük aludt, evett, élt, hogy ezt a bizalmatlanságot eloszlassa.

Legtöbbször a lakóhelye, Gyula közelében lévő Békés megyei cigány közösségeket járta, de az Alföld és Észak-Magyarország más területein is megfordult. Cigány imázsához hozzájárult rendkívüli nyelvérzéke, amelyet kórházi tartózkodásai során tökéletesített. Cigány betegtársaitól sokat tanult, nemcsak nyelvi értelemben, hanem ezeket a kényszerű tartózkodásokat is arra használta, hogy kitágítsa a terep határait. Sajátos kutatómódszeréhez hozzájárult, hogy több cigány nyelvet/nyelvváltozatot is tökéletesen beszélt, a nyelven túl pedig ismerte azokat a kulturális kódokat, a gesztusokat, szokásokat, a belső törvényszerűségeket, amelyek hitelessé tették őt „cigány szerepében”, amely jóval több volt, mint szerep: együttérzés, átélés, azonosulás.

Szerepét megélte, és hitelesen élte meg. Barátai, ha tudták is az igazat, testvérként tekintettek rá. Cigány nevet is kapott, ő volt Karcsi, a Lungo (Hosszú, mivel magas volt), vagy egyszerűen csak a Parno (Szőke). Ezek a tulajdonságok kivételesnek számítottak a cigányok körében, hiszen aki szőke és világos bőrű, az nem látszik cigánynak. Szőkének lenni kivételes, áldás. Ez olyan belépőt ad a „fehér emberek” világába, ami közvetlenül többnyire anyagi előnyökkel jár, de annál jóval többet jelent: lehetőséget a társadalmi megbecsültségre, amelyet a cigányok évszázadok alatt nem tudtak elérni. „…Karcsikám, én a múltkor nem hittem el, hogy cigány vagy, inkább valami nagy detektívnek gondoltalak; – de el ne mond senkinek, hogy te cigány vagy! Ugye a kórházban nem tudják?” – Biztosítottam őt, hogy: nem.  – „A feleségednek se mondd meg soha!” – folytatta. – Ő tudja, – mondtam én, de ő se mondja el senkinek. (…) „meg ne tudja valaki, – hiszen egyáltalán nem nézel ki annak” – mondta ő mégegyszer. (…) első találkozásunknál a felesége azt súgta nekem, hogy menjek ki hozzájuk lakni végleg, – ők csak a háttérben fognak állni, 50 méterre, és én fogok a lovakkal üzletelni, – ugyanis szőke hajam nem lesz olyan feltűnő a „hatóság” előtt. – Elvégre köztünk a helyed – mondta, – azonkívül annyi pénzed lesz, hogy nem is tudod mennyi, és egész nap a hasadon fekhetsz, nem kell dolgoznod.” (Erdős Kamill: Első találkozásom a Békés megyei „masari” cigányokkal, 1989. 174.)

Erdős Kamill jegyzeteiben, terepnaplóiban számos hasonló történetet jegyzett le, amely elsőre megmosolyogtató, mégis rávilágítottak arra az átléphetetlennek tűnő határra, amit a sztereotípiák, elutasítás, kirekesztés húz fel cigány és nem cigány közé.

Sajátos szemléletével, attitűdjeivel és munkamódszereivel olyan néprajzi anyagot tudott gyűjteni, amelyet a korabeli néprajzi kutatások nem értek el: rögzítettek munkafolyamatokat, cigány mesterségekhez, foglalkozásokhoz kapcsolódó tevékenységeket, de ezek mély rétegeit és árnyalatait, amelyeket Erdős Kamill képes volt megmutatni, a szociográfia, szociológia és a néprajzi kutatások nem tudtak felmutatni.  Képei, amelyek inkább tűnnek egy családi fotóalbum képeinek, portrék, csoportképek, találkozásokat megörökítő képek, teljesen nélkülözik a hierarchizált, kutató-adatközlő viszonyt, amely a korabeli szociográfiai vagy néprajzi fotókon megjelenik.  Erdős Kamill testvérként, rokonként, barátként készítette a felvételeket, amelyekről fesztelen pillanatokon keresztül tűnik át bizalom, büszkeség, elfogadás és kölcsönösség, a képeken átszűrődő személyesség és valamifajta derűs közvetlenség pedig azonnal a hatása alá vonja a szemlélőt.

„Nem vett elő soha jegyzetfüzetet, sem ceruzát. Nem ’tanulmányozta’ a cigányokat, hanem együtt töltötte velük a nyarat, mert szerette őket. Országszerte ismerték őt a cigányok. Lungo-nak nevezték, zsebtolvajnak tartották, aki egyedül jár. Télen pedig … „a tanulmányait írta” – mondanám, ha nem ismertem volna olyan jól. De nem … Télen, a hosszú hideg éjszakákon és a rövid, néma nappalokon, újraálmodta a nyarat.” (Bede Anna: A szőke cigány. In: Napjaink 1976. 21. 7.)

Szerző: Paréj Gabriella

Az Erdős Kamill munkásságát bemutató Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek című kiállítás megtekinthető a Néprajzi Múzeumban. A kiállítás kurátorai számos települést felkerestek, ahol az Erdős Kamill által készített fényképeken szereplők rokonaival készítettek interjúkat.

Irodalom:

Bede Anna: A szőke cigány. In: Napjaink 1976. 21. 7.
Dankó Imre: Erdős Kamill (nekrológ). In: Ethnographia 1962. 73. évf. pp. 617-619.
Erdős Kamill – Cigányok. Élet és irodalom, 1961/1. p. 140.
Erdős Kamill – A Békés megyei cigányok. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 3-4., Gyula 1989.
Erdős Kamill: A magyarországi cigánykérdés. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 3-4., Gyula 1989.Erdős Kamill: Első találkozásom a Békés megyei „masari” cigányokkal, A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 3-4., Gyula 1989.
Özvegy Erdős Kamillné: Ő mellette a kutatómunkában. In: Közös út 1993. pp. 38-40.