„Egy úrileány tudományos küldetése”

Fabinyi Lili, az elfeledett múzeumi gyakornok és fotóriporter

A Néprajzi Múzeum – mint a Magyar Nemzeti Múzeum osztálya – 1913-ban részese lett annak a sajátos nemzetiségi mozgalomnak, amely a magyarországi lengyelek történeti és nemzeti öntudatát, s egyúttal a magyarsághoz való kötődését próbálta megerősíteni, illetve feltámasztani. Az Árva és Szepes vármegyék legészakibb, a lengyel határral szomszédos vidékén élő gorálok, azaz „hegylakók” néhány szószólója – az ide átrándult lengyel gyűjtők, művészek által is ösztönzve – az ország szélesebb közvéleményében is tudatosítani akarta, hogy ez a nép különbözik a szlovákoktól. „A gorálok – írta a Budapesti Hirlap az év nyarán – nemcsak nyelvükben térnek el a tótoktól, kik közé beékelődve, sőt belekeveredve élnek, hanem […] egyéb sajátságaiknál se tartoznak oda, ahová eddig is számították őket. Típusuk is elüt a tótoktól. Nagyobb szál emberek, több lengyeles jellegzetességgel. De elüt főleg régi kultúrájuk és nemzeties érzelmük. […] . Van külön művészetük, külön ornamentikájuk, irodalmuk és népirodalmuk. […] Ami azonban legszimpatikusabbá teszi a gorálokat, az a nagy magyar szeretetük. Magyar érzelműek szívvel-lélekkel.”  A Néprajzi Múzeum levelezéséből kiderül, hogy a névtelenül megjelent cikket Fabinyi Lili írta, értelmi szerzője pedig Felső-Árva egyetlen patikusa, a Jablonkán élő Stercula Jenő volt.

Nyomban a feltűnést keltő cikket követően Fabinyi Lili segélyt kért báró Szalay Imrétől, a Nemzeti Múzeum igazgatójától, hogy a gorálok etnográfiai viszonyait a helyszínen tanulmányozhassa. Semayer Vilibáld osztályigazgató támogatta a kérelmet és szakmai tanácsokkal, utasításokkal látta el a cikk íróját. Közben már kapcsolatban állt a jablonkai gyógyszerésszel a gorálok körében használatos üvegképek beszerzése miatt. Az újabb fejlemény kapcsán azt kérte tőle, hogy ő is vegye figyelembe a múzeum rövidesen a helyszínre érkező kiküldöttjének adott instrukciókat, és „mindketten vállvetve” dolgozzanak a siker érdekében.

Fabinyi Lili (Lily) tudományos küldetéséről a sajtóban is megjelent néhány rövidhír. Ezek némi figyelmet keltettek, már csak amiatt is, hogy a kolozsvári egyetem nagyhírű professzorának, Fabinyi Rudolf vegyésznek a lányáról volt szó, akit addig a társasági életből, viharos válóperéről lehetett leginkább ismerni. Voltak már szerény színésznői, művészeti, s főleg szépirodalmi próbálkozásai, bontakozó újságírói ambíciói azonban még épp csak a kezdeteknél tartottak. Hogyan is került egy „úrileány” egy „tudományos küldetésbe”? A hírek hallatán a Kolozsváron megjelenő Újság érdeklődésére Fabinyi Lili a helyszínről küldött levélben tájékoztatta a lapot, s ezzel nyilvánosan is megerősítette, hogy a Budapesti Hirlapban megjelent cikke alapján küldte őt tanulmányútra a Nemzeti Múzeum. Öt hetet töltött Felső-Árvában, továbbá felkeresett több lengyelföldi gorál múzeumot, úgy Zakopanéban, mint Krakkóban, „hol is igen érdekes politikai egyéniségeket volt szerencsém megismerni”. Krakkóról és a múzeumokról, néprajzi gyűjteményekről azon melegében egy-egy jól megírt és jól tájékozott cikket is küldött a budapesti, polgári radikális Világnak. Nehezményezte, hogy hamarabb nem fogtunk a gyűjtéshez. A lengyel etnográfusok már régóta gyűjtik a gorálokra vonatkozó tárgyakat. Évek óta be-bejárnak Magyarországra és sok értékes muzeális anyagot összegyűjtöttek. Utánuk „jóformán csak a tarló maradt”.

A tanulmányút eredményeként Fabinyi Lili 94 db tárgyat és 45 fényképet, 4 képeslapot adott át a néprajzi gyűjtemény részére. Több cikkben is beszámolt az „Isten háta mögött” szerzett impresszióiról, amelyek némelyike inkább általános vagy történeti ismertető, a többi jó tollal írt etnográfiai tárca, értékes megfigyelésekben bővelkedő, informatív népleírás. Kétszer is írt egy jablonkai falusi ezermesterről, a „gorál Edisonról”, aki megyék szerte ismert volt kézügyességéről. Több ezernyi óra megjavításával büszkélkedhetett, de emellett híres zongorahangoló, gépek, hangszerek készítője is volt. „Ismerni kell Felsőárva falvait – írta az első cikkben –, hogy az ember méltón csodálhassa Gajnyák Ignáczot. Hogy itt a Tátra háta mögött, szegényes fennsíkon, ahová vasút nem vezet, ahol minden kicsike fázós faház magába húzódva, száz meg száz méternyire fekszik a másiktól, ahol az emberek minden munkaereje, egész élete a mostoha viszonyokkal való küzdésben merül ki, kitől és hogyan tanulhatta ez az ember ezer ügyességét, az talán örökre megmagyarázhatatlan talány marad. Hiszen a néhány elemi osztályon kívül minden művelődési alkalma a három évi kaszárnyabeli bakaállapot volt.”

Gajnyák Ignácra azért kell ezúttal is hivatkozni, mert minden jel szerint az ő fényképei is részét képezik a Fabinyi Lili által leadott anyagnak. Nyolc képeslap méretű, viseleteket ábrázoló pozitív kép nagy valószínűséggel az ő munkája, de ennél jóval többről is szó lehet. Egész ölre való fényképlemeze van – jegyezte meg vele kapcsolatban az írónő. „Véletlen folytán egy jó kis kodakhoz jutott, azt ő maga átalakította rendes fényképezőgéppé és most ő Jablonka és a környékbeli falvak elismert és nagyon keresett fényképésze. Természetesen azért, mert igen jó képek kerülnek ki ügyes keze alól. Pedig Gajnyák Ignácz nem lakik «központban»: kis háza erdő alján, mező szélén húzódik meg egy dombtetőn, jó három kilométernyire Jablonka közepétől. Mert Jablonka is, mint valamennyi északárvamegyei falu, több kilométer hosszúságban húzódik el az országút mentén. A nagy távolság daczára is, naponta fölkeresik az érdeklődők, kíváncsiak és megrendelők a messze földön híres ezermestert.” A második róla szóló cikkben arcképe mellett egy maga készítette harmónium és egy kis gőzgép fényképét is közölte, amely utóbbit egy iskolai tankönyv ábrája alapján készített.

Szerencsés módon, a múzeum Stercula-iratai között fennmaradt Fabinyi Lili augusztus 10-én Podvilkban Ernyey Józsefnek, a Néprajzi Tár tisztviselőjének írt levele, amelyben ismertette a gyűjtött-megvásárolt tárgyakat, s felvillantott valamit kutatásának körülményeiből is. Viszonylag nagy területet bejárt, Árvának a lengyel-magyar határvidékén jó tucatnyi települést keresett föl. A legtöbb adatot Polhora és Podvilk környékén gyűjtötte. Az utóbbi volt a Krakkóba vezető úton az utolsó magyarországi falu. A terület 1920 óta szinte egészében Lengyelország része. Beszámolója válasz volt Ernyey levelére, amelyben filmeket küldött neki. Ezzel talán ő biztatta fényképek készítésére, de legalább is „ráerősített” az igazgató ilyen értelmű esetleg utasítására. Fabinyi Lili válasza kellően önkritikus volt: „Sajnálom, hogy – úgy látszik – a fényképezésben egyáltalán nem vagyok »művész«. Annál inkább fájlalom ezt, mert sok érdekes dolgot veszítek így el. Magukra [az] emberekre, mostani viseletre vonatkozólag nem aggódom, mert sikerült sok kész fényképet szereznem.” Az általa leadott képek többféle méretben készültek, minőségük sem azonos, s néhány nem Árvából, hanem Szepesből, illetve Zakopánéból származik. Az elsődleges forrás a „jablonkai ezermester” lehetett, de talán mások is. Nem említette Stercula Jenőt ebben a vonatkozásban, aki néhány évvel később A Fény fotóművészeti orgánumban jelentetett meg szakcikkeket és közölt néhány saját, Jablonkán készített művészi felvételt. Nyilván nem 1917-ben kezdte a fotografálást. Ugyanakkor az is tény, hogy a gyógyszerész a Vasárnapi Ujság 1913. október 5-i számban megjelent Goráljaink című cikkét nem a saját fényképei illusztrálták, hanem Balogh Rudolf tizenegy kiváló felvétele. Ez a Stercula-ismertető nagyjából akkor jelent meg, amikor Fabinyi Lili visszaérkezett Budapestre munkája végeztével.

Mindezek ellenére a gorálföldi út „termése” biztosan tartalmazza Fabinyi Lili saját kísérleteit is. Elismerve a tévedés veszélyét, ezek azok a fényképek lehetnek, amelyeket a korabeli múzeumi gyakorlat szerint szürke kartonra kasíroztak, s amelyek ma ily módon lelhetők fel a gyűjteményben. Ezek között is van azonban néhány a többitől elütő példány, így a saját felvételek pontos száma megállapíthatatlan. A bizonytalanságot jól mutatja, hogy három lakodalmi csoportkép is található ebben az anyagcsoportban, noha cikkeiben vagy levelében egyetlen halvány utalást sem tett arra, hogy részt vett volna lakodalmakban. A személyéhez leginkább köthető képek négy faluban készültek: Jablonkán, a vele szomszédos Pekelniken, továbbá Alsó- és Felső-Zubricán. „Egyszer – írta egyik cikkében – nagyon megsajnáltam a gorálokat. Fényképfölvételeket csináltam egy alkalommal. Ez nagy szenzáció volt, mindenikük rajt’ akart lenni a képen és kértek, hogy küldjek majd nekik is a fölvételből. Megígértem és följegyeztem néhány jelen volt nevét.” Mire összesúgtak, hogy mégsem kell nekik kép, húzza csak ki a nevüket „a könyvecskéből”. Hiába vágytak az őket megörökítő fényképre, az idegennel szembeni bizalmatlanság felülkerekedett bennük.

Ilyesmiről nem írt Ernyey Józsefnek, terepfeelingjéről mindössze csak rezignáltan megjegyezte: „a lyrai, az az elégiai hangulat sehogy sem akar jelentkezni. Sőt a naphosszat való szekérrázás, a felfedező út bokáig víz- és sárban, füstös padlásokon, kicsi kamrákban és szobákban, igazán sokszor mulattat. Háltam egy szál deszkapadon is.” Egy további megjegyzése Ernyey egyik gyűjtési tanácsára vonatkozhatott: „Méhkast is találtam. Elég nehéz volt szerezni, mert mindenki elégette már a magáét.” Három ember formájú, fatörzsből faragott kast tudott megvásárolni, amelyek kiegészítik az Ernyey által Felsőtótiban (Bars vármegyében) korábban gyűjtött hét hasonlót. Ilyen tárgyak csak kettőjüknek köszöngetően őrződtek meg magyarországi múzeumban. Rögtön be is kerültek a Néprajzi Múzeum kiállításába, s Fabinyi Lili fényképek kíséretében ismertette a falusi méhészetnek ezt az eltűnőben lévő emlékanyagát. A szakirodalom által nem ismert cikkében megírta – bizonyára Ernyeyvel egyetértésben –, hogy mi a legvalószínűbb eredete a Felvidéken föllelt emberalakú méhkasoknak. Megdőlt az a nézet – írta –, hogy szlovák parasztok által faragott népművészeti alkotások lennének, az új felfogás szerint 1793-ban Andrée Ferenc francia eredetű körmöcbányai városi tanácsos honosította meg német ácsok révén, és terjesztette el Felső-Magyarország lengyel és szlováklakta vidékén.

Fabinyi Lili hazatérése után cikkeivel, előadásaival a gorálok és a lengyel-magyar kérdés prókátoraként, valóságos szakértőjeként lépett a nyilvánosság elé. A Magyar Lengyel Társaság 1913 december havi ülésén A górál nép lelke – meséiben címmel egy lengyel költő meséjét dolgozta föl és ismertette. A lengyelek iránti figyelme talán édesapja nyomán bontakozott ki benne, aki a lengyelek iránti szeretetből megtanulta a nyelvüket. A krakkói egyetem jubileumán lengyelül mondta el köszöntó beszédét 1900-ban. „Az örömtől mámoros lengyelek kifogták kocsija elől a lovakat és diadalmenetben vitték végig az ősi királyvároson.” – olvasható ez a gyanúsan romantikus megjegyzés egy újságcikkben, amely beszámolt Fabinyi Lili előadásáról.

A gorálok között tett kutatóútról 1914 márciusában a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében tartott egy vetített képes beszámolót, amelyet több napilap is ismertetett. Az előadás nyomán jelent meg 1914 május elején a gorál-kérdésben írt utolsó cikke. A képes hetilap, Az Érdekes Ujság közölte tömör, de tartalmas összefoglalóját. Ebben nyolc fénykép illusztrálja a mondanivalót, illetve a környék hangulatát. A képek valószínűleg az ő felvételei, bár ezt nem tüntették föl a lapban. Négy kép is mutatja a jellegzetes helyi, „hosszú-forma, féket nem ismerő” szekeret, amellyel árkon-bokron át járnak a gorálok. Az egyik fotó Fabinyi Lili szekerét mutatja, amivel a környéket bejárta, mégpedig rajta – a képaláírás szerint – a feminista zászlóval. Erről egyik cikkében sem árult el többet, de néhány hírből kirajzolódik, hogy aktívan, sőt harcosan kivette részét a kor feminista mozgalmaiból. Ott volt például a nők választójogáért küzdő nemzetközi szervezet 1913-ban Budapesten tartott világkongresszusán. Egy csoport a hivatalos programot követően június 23-án a Magas-Tátrába utazott, s útközben fölkereste Mezőkövesdet, ahol látványos népünnepet és kiállítást szerveztek a tiszteletükre. A matyó lakodalmat bemutató produkció végén egy „szép, szálas, barnaképű” legény kezdte a táncot a vendégekkel, aki – ha jól látta a Pesti Napló tudósítója – éppen Fabinyi Lilit kérte fel elsőként egy fordulóra. A dátumok alapján bizonyos, hogy a Tátrába menet – vagy hazafelé jövet – találkozott Stercula Jenővel, s még egy hét sem telt el, már megjelent az említett első, még névtelen cikke a gorálokról.

A sikeres tanulmányút alapján a Nemzeti Múzeum igazgatója 1913. október 1-én kinevezte Fabinyi Lilit díjnoki besorolással a Néprajzi Múzeum gyakornokává. Egy revolverlap a múzeum tisztviselőire is hivatkozva ugyan megtámadta báró Szalay gáláns gesztusát, az írónő azonban sikeres sajtóperben nyert elégtételt. Arról, hogy miben állt gyakornoki munkája, szinte semmit nem lehet tudni. A fennmaradt hivatali iratok csupán a különböző okok miatti távollétével kapcsolatosak. Egy konkrét megbízásáról csak a sajtóból van információnk, míg a múzeumban őrzött egyetlen, vitathatatlanul saját felvételeiből álló sorozatának a hátterét nem ismerjük igazán. Annyi biztos, hogy ezek a fényképek 1913-ban Budapesten készültek, bizonyára a kinevezését követően. Úgy tűnik, hogy a fényképezés ízét, amivel Árvában jobbára még csak ismerkedett, egyre inkább megérezte, és felfedező útra indult a fővárosban. Néhány jelenetet rögzített a Keleti pályaudvar környékén, valamint különféle árusokat egy piacon, valószínűleg a Garay téren. Felkereste Zugló városszéli bolgár kertészeit is. Az elképzelés, hogy a városi élet is lehet a néprajzi megfigyelés tárgya, figyelmet érdemel, ilyen jellegű szisztematikus etnográfiai munka ebben az időszakban még nem folyt Magyarországon. A fennmaradt tucatnyi kép szerény töredék, inkább csak jelzi, hogy a termékeny ötlet beváltatlan ígéret maradt. Fabinyi Lilit inkább a sajtó vonzotta. Közölt ugyan fényképeket a városi élet egyes jellegzetességeiről a későbbiekben is, de az újságírói munka változékonysága, majd a háború kirobbanása más vizekre szólította. Fővárosi fényképei mindenképpen forrásértékűek, ha nem is mentesek a kezdő fényképész technikai problémáitól a kompozíció, vagy a képélesség terén.

Egy a múzeum megbízásából végzett munkájáról két újságcikk közölt részleteket, amelyek ismertették, hogy a tekintélyes angol napilap, a Daily News & Leader 1914 áprilisában nagy gyermekjóléti kiállítást szervezett Londonban. A rendezők meghívták a Magyar Gyermektanulmányi Társaságot és a Néprajzi Múzeumot. Semayer Vilibáld ad hoc gyűjtéssel bízta meg Fabinyi Lilit, a múzeum gyakornokát. „A Néprajzi Múzeum kiválasztott ötven néptanítót az országnak etnográfiailag érdekesebb körzeteiből és fölkérte őket, hogy a londoni kiállításra gyűjtsék össze s a kiállítás után engedjék át a Néprajzi Múzeumnak a tanulók maga készítette játéktárgyait s azokat, amelyeket a paraszti szülők készítenek apró gyermekeiknek.” – A Magyarország tudósítója írta ezt, miután megtekintette és ismertette a beérkező anyagot. A Budapesti Hirlap szerint közel ezer darab tárgy „rózsaszín kartonlapokra fűzve” állt készen a szállításra. A Londonból írt beszámolók a Néprajzi Múzeum részvételét csak szőrmentén említették, rendezőjét-összeállítóját nem nevezték meg. A múzeumnak erről a – mai szavakkal mondva – jelenkori („madokos”) és részvételi (participációs) gyűjtéséről, a begyűlt anyagról egyelőre semmi továbbit nem tudni, s fényképet sem sikerült találni róla a múzeumban, de a sajtóban sem.

Ebben az időben a feminista újságírónő, Kovács Lydia a „legfrissebben jelentkező női újságírók” között Fabinyi Lilit is számba vette. Indoklásként az újabban megjelent sok érdekes cikkére utalt, amelyek pár kivételtől eltekintve ekkor még a gorál-kérdésre szorítkoztak. A gyermekkiállítással kapcsolatban egyelőre nem ismerünk tőle semmilyen közleményt. A kivételek között viszont három városligeti képriportot kell megemlíteni, mert ezek voltak az első, saját névvel jelzett Fabinyi-fényképek a sajtóban. A legelső, Az Érdekes Ujság 1913. november 30-i számában közreadott hét kép az őszi Városliget hangulatát idézte meg. Hetek múlva a városligeti korcsolyázók s nézők bemutatása következett – ő maga is kedvelte ezt a népszerű téli sportot –, majd a behavazott, elárvult liget zárta a sorozatot.

Semayer Vilibáld 1914 április végén írta felettesének egy jelentésében, hogy a betegszabadságon lévő Fabinyi Lili díjnok „Kecskemét vidékén szorgalmasan photographál és képeit előhívás véget a Petsik cégnek küldi be”. Közölt is hamarosan egy sorozatot Kecskemét újjászületéséről Az Érdekes Ujságban, de a város környéki néprajzi jellegű felvételei nem kerültek be a Néprajzi Múzeumba. Miközben egyre jobban belejött a fényképezésbe, betegsége, illetve nyughatatlan, a kötelmeket nehezen tűrő természete folytán egyre jobban elszakadt a múzeumtól. A gorálföldi tárgyakat jóval a kutatás után, 1915-ben leltározták be. Neve a Néprajzi Múzeum negyedéves jelentéseiben egyszer sem szerepel, noha távollétei alatt is érvényben volt napidíjas státusza, és még 1916-ban is múzeumi tisztviselőként tüntette őt fel a budapesti cím- és lakásjegyzék.

A háborús években Fabinyi Lili újabb fényképei a hátország mindennapi életét örökítették meg, így hangsúlyosan a sebesültek ellátását, a menekültek megsegítését, s a háborús nehézségek következményeit. Külön figyelmet fordított a nők tevékenységére. Sorozatban jelentek meg riportképei a képes lapokban: a Kis Érdekes, Az Érdekes Ujság, az Uj Idők, 1917-től a Tolnai Világlapja, A Társaság és a katolikus Élet több tucat képét közölte. A Lyka Károly által szerkesztett Művészet hat felvételét adta közre 1914 őszén (7. szám), amelyek a hadikórházzá alakított művészeti intézményeket mutatták be. A Képzőművészeti Főiskola épületében létesített, Andrássy úti alkalmi hadikórházról készült 13 darab, albumba ragasztott, oldalanként szignált felvételből álló dokumentációját a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára őrzi. Az ilyen képeken kívül olyan sorozatai is ismertek, amelyek a hátország gondtalan békéjét mutatják – a pesti korzót például –, vagy valamilyen ünnepi pillanatát – zugligeti templomszentelés –, vagy például a trónörököspár szarajevói emlékeit. Festőket – „Piktorok a zöldben” (Uj Idők, 1917/41. sz.) –, írókat, jobban vagy kevésbé ismert közéleti szereplőket is lencsevégre kapott. Fényképezett Erdélyben, Németországban, Szarajevóban és az 1918-as királykoronázás alkalmával. Zita királyné koronázási díszruháját, annak készítését is megörökítette. A háborús évek alatt, beleértve 1919-et is, több mint 60 fényképe jelent meg, egyedi képek, riportok, vagy fotóval illusztrált rövid tárca formájában a felsorolt képes hetilapokban. Múzeumi korszakának egyes felvételeit is újra hasznosította, így aktualizált címmel mint új felvételeket adta közre a Keleti pályaudvar előtt árusító asszonyokat és a cipőpucolókat ábrázoló két 1913-as fényképét.

Utolsó példaként említhető a fotóriporteri pályájának valóságos korszakzáró sorozata, a Nyaralnak a közönség kedvencei című összeállítás. Az Érdekes Ujság 1919. július 15-i száma kilenc népszerű, divatos írót ábrázoló képét jelentette meg, kik lazán, gondtalanul s felszabadultan élvezik a nyár örömeit. Gárdonyi Géza, Herczegh Ferenc, Molnár Ferenc és Szomaházy István külön-külön és együtt is a Margitszigeten, Móricz Zsigmond Leányfalun, továbbá Nagy Endre álltak a kamerája elé. A „csak konflison nyaraló” Heltai Jenőt menet közben, Biró Lajost pedig a Szabadság-kávéház teraszán sikerült „elkapnia”. A Petőfi Irodalmi Múzeum különböző hagyatékokban ezek közül (de a közlés ismerete nélkül) három felvételt őriz: Molnár és Szomaházy közös, illetve Szomaházy önálló fényképét mint ismeretlen alkotó munkáit, valamint a Móricz Zsigmondot gyermekeivel „kis tanyáján” megörökítő képét.

Az 1919-es év ősze mindenképpen határpont Fabinyi Lili pályáján. Új identitással az Ébredő Magyarok egyik alapítójaként lép ismét a színre, tömeggyűléseken szónokol, indul az 1922-es nemzetgyűlési választásokon, s az antiszemita radikalizmus hangadója, majd Szálasi rajongó híve lesz. Az 1920-as években alkalmanként még megjelennek fényképei, részben a Szeged és Dorozsma környékéről írt szociográfiáinak a keretében. Ekkori működését azonban inkább a valós vagy vélt visszásságokat leleplező újságcikkei, sajtóperei és zavaros politikai ügyei jellemzik. Mint nyilas újságírónő a Szálasi-kormánnyal nyugatra menekül, amerikai fogságba kerül. Miután átadták a magyar hatóságoknak a Népbíróság nyolc évre ítéli, amit fellebbezés nyomán négy évre mérsékeltek. Későbbi sorsa, halálának helye és éve ismeretlen.

A Néprajzi Múzeum gyűjteményeit ismertető terjedelmes kézikönyvben Fabinyi Lili neve mindössze két helyen, az egyházi és a gyűjtögetésgyűjtemény történetét ismertető fejezetben bukkan föl. Személye törlődött az egykori múzeumi tisztviselőkre vonatkozó kollektív emlékezetből, pedig 3-4 évig gyakornokként a Néprajzi Tár kötelékébe tartozott. A goráloknál végzett tárgygyűjtését – figyelemmel írott szövegeire – érdemes lenne kiemelni a feledés homályából. A londoni gyermektanulmányi kiállítás hátterének, eredményének föltárása pedig száz év múltán is tanulságul szolgálhat. Fabinyi Lilitől kevés fénykép található a Néprajzi Múzeumban, s a neve alatt nyilvántartott képek sem mind az ő munkái, ám ennek a kis gyűjteménynek s személyének láthatóan megvannak a tanulságai a gyűjteménytörténeten túl, a magyar fotótörténet és a sajtófotó múltjának vonatkozásában is.

Szerző: Fejős Zoltán

Fabinyi Lili (Lily) gorálokkal kapcsolatos írásai

Gorálok. Budapesti Hirlap, 1913. június 28., 5. [név nélkül]
Krakó. Világ, 1913. szeptember 14., 34–36. [Újra megjelent a szerző életrajzi adataival: Petneki Áron (szerk.): Krakkót látni – és megírni. Krakkó magyar szemmel. Budapest, Balassi Kiadó, 2020. 133–145.]
A gorál Edison. Magyarország, 1913. szeptember 21., 10–11.
Gorál múzeumok. Üvegképek, csipkék, szobrok. Világ, 1913. szeptember 21., 40. [másodközlés: Árvamegyei Hirlap, 1913. november 22.]
„Isten háta mögött.” Impressziók Felső-Árvamegyében. Budapesti Hirlap, 1913. szeptember 28., 32–34. [másodközlés: Árvamegyei Hirlap, 1913. december 18.]
A jablonkai ezermester. Az Érdekes Ujság, 1913. október 19. (31. sz.) 33. [3 kép]
Lengyelek – tótok – magyarok. Magyarország, 1914. január 4., 11–12. 
Érdekes méhkasok. Az Érdekes Ujság, 1914. február 15. (7. sz.) 14–16. [7 kép]
Adatok a lengyel-magyar kérdéshez. Magyar Figyelő, 1914. március 1. (5. sz.) 354–373.
Gorálok között. Az Érdekes Ujság, 1914. május 3. (18. sz.) 15–16. [8 kép]

További források

Andrássy úti hadikórház, Fabinyi Lili 13 felvétele, Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 6520/1.
A Fény, 1917–1918
Egy londoni kiállítás magyar résztvevői. Budapesti Hirlap, 1914. március 19., 8.
Ferencz Ella: A londoni nemzetközi gyermekjóléti kiállítás. A Gyermek, 8. 1914. 7. sz., 551–554.
Ginevierné Györy Ilona: A gyermekjóléti kiállításról. Néptanítók Lapja, 47. 1914. 19. sz., 2–5.
Grőber Vilma: A magyar gyermek Londonban. Kicsik kiállítása. Világ, 1914. június 16., 12.
Kegyencnő a Nemzeti Múzeumban. Rendkívüli Újság, 1913. november 16., 4.
Kovács Lydia: Magyar ujságirónők. Az Érdekes Ujság, 1911. április 26. (17. sz.) 1–4. [19 portré]
Magyar parasztgyerekek játékszerei Londonban. Magyarország, 1914. március 20., 16.
Napi- és hetilapok 1913–1925 között
Néprajzi Múzeum Irattára (NMI) 34/1913, 71/1913, 73/1913, 130/1913, 72/1914, 59/1914, 103/1915, 154/1915, 180/1915

Kapcsolódó irodalom

Balázs Károly: Patika a határon. Stercula (Solt) Jenő (1879–1939). Gyógyszerészettörténet, 3. 2005. 2. 18–19.
Balázs Károly: „Vajúdtak a hegyek…” – A felső-árvai és szepesi községek Lengyelországhoz csatolása (1918–1920). Valóság, 56. 2013. 9. 76–87.
Kovács István: Barangolások a lengyel Árvában. Európai Utas, 13. 2000. 4. (49. sz.) 38–42.
Szacsvay Éva: Üvegképek. Budapest, Néprajzi Múzeum, 1996.
Udvarhelyi Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékei. Honismeret, 33. 2005. 1. 90–94.