Szenegáli pisztácia

Misszió +

1896-ban a világ különböző pontjáról számos hittérítő küldött tárgyakat, könyveket és fényképeket egy nagyszabású missziós kiállítás létrehozásához Ribényi Antal, kispesti plébános felhívására, aki a bevételből új plébániatemplom építését kívánta finanszírozni. A befolyó összeget növelte, hogy az állam a kiállítás zárását követően annak teljes anyagát megvásárolta a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya, a jelenlegi Néprajzi Múzeum számára.

A Néprajzi Múzeum missziós fényképanyaga hét szenegáli felvételt tartalmaz, amely véletlenszerűnek tűnő válogatásán felbukkannak a helyi lakosok különböző csoportjai, lakhelyeik és az ország egyik legfontosabb terménye, a pisztácia. A képeket küldő missziós központról, annak munkájáról, intézményi és személyi állományáról nem tartalmaz felvételt a válogatás, így csak feltételezéseink lehetnek a képek küldőiről. Néhány pozitív paszpartujára kézzel írt francia nyelvű feliratból egyértelmű, hogy a felvételek francia hittérítők közvetítésével kerültek Magyarországra. Két francia eredetű és francia szerzeteseket tömörítő missziós rend volt jelen Szenegálban a 19. század végén. A 18. század elején alakult spiritánusok (Szentlélek Kongregáció, Szentlélek Atyák, CSSp) – akikre a Szentszék 1805-ben a francia gyarmatok missziójának ellátását bízta – valamint a Fehér Atyák, akik Afrika számos országában teljesítettek szolgálatot. Ribényi gyűjtésének idejére a Szentlélek Atyák már nagy múlttal rendelkeztek az országban, első szerzeteseik 1779-ben érkeztek Saint Louis-ba, majd 1846-tól Dakarban is jelen voltak. Az első Fehér Atyák éppen a magyarországi felkérőlevél szétküldésének évében, 1895. január 6-án érkeztek Szenegálba, ahova a következő évtizedekben rendszeresen visszatértek, azonban csak az 1940-es években telepedtek le. A hosszú jelenlét és a missziós központok száma alapján feltételezhető, hogy a Szentlélek Atyák küldték a szenegáli fényképfelvételeket, azonban a missziókat bemutató fotók hiánya származhat abból, hogy valamelyik más afrikai országban működő, de Szenegálba többször ellátogató Fehér Atyák küldték a képeket, akik intézményi és személyi háttérrel még nem rendelkeztek a helyszínen.

A hét nagy méretű pozitív felvételből kettő piros vonalakkal díszített műtermi hátlapra lett felkasírozva. A rektón ugyancsak piros nyomtatott betűkkel a készítő neve és székhelye olvasható: Noal Fréres, Phot. Côte Occid. tale D’Afrique. Szenegál rezidens fotósai, Félix Bonnevide, majd Louis Hostalier és François-Edmond Fortier mellett 1894-ben tűnik fel először Emile Noal neve a kéthetente megjelenő Le Monde Illustré hasábjain egy, Szudánba vezényelt szenegáli katonákat ábrázoló fotó alkotójaként. A Noal testvérpár másik tagjának neve nem ismert, azonban Patricia Hickling Bonnevide-ről írott tanulmányában említ egy műtermi verzót, amelyen a Th. Noal felirat szerepel, ami a Théodore Noal rövidítése lehet.

Mindkét fotó eredeti negatívját kézírással sorszámozták és francia címmel látták el. A pisztácia feldolgozásával és kereskedelmével foglalkozó két felvétel készítési helyeként Rufisque-ot határozta meg a pozitívokat feliratozó hittérítő, illetve az F 3011 számú képen – amely a pisztácia zsákokba töltését mutatja – is jól kivehető az egyik zsákon lévő Rufisque felirat.

Rufisque a fotó készítésének idejében nagy kikötővel és jelentős kereskedelmi forgalommal rendelkező önálló település volt, így feltételezhető, hogy az exportra szánt árucikkek – elsősorban olajos magvak – feldolgozását és csomagolását ott helyben végezték. A vasúti sínpárok, az épületrészletek, és a részben zsákokba rendezett, részben hegyben álló magok alapján lehetséges, hogy a két felvétel ugyanúgy a rufisque-i állomáson készült, mint Fortier képeslapon is szereplő felvétele.

A felvételek pontos készítési ideje ismeretlen, azonban, ha a Noal testvérek valóban 1894 körül kezdtek működni Afrikában, akkor fotók keletkezésének lehetséges időintervalluma csupán néhány évre szűkül, hiszen 1896-ban már megérkeztek a nagyítások Magyarországra.

A többi felvételen, amelyek ugyancsak Szenegálból érkeztek, nem olvasható alkotójuk neve, azonban három fényképpozitív alatt ugyanannak a piros vonalakkal díszített műtermi háttérnek részlete látszik, mint amilyenre a Noal testvérek felvételei is kasírozva lettek. A hátlapok széleit a vonalak mentén levágták a fotográfus nevével együtt, azonban az egyezésből valószínűsíthető, hogy ezek a felvételek is a testvérpár munkái.

Ribényi Antal gyűjtésének néprajzi tematikájú felvételei között számos foglalkozik az adott terület népi építészetével, viseletével, antropológiai jellemzőivel, kevesebb azonban, amelyen valamely helyi szokás, esetleg egy-egy életfordulóhoz kapcsolódó rítus jelenik meg. Jellegüknél fogva a rítusok nem, vagy csak részlegesen jeleníthetőek meg vizuálisan, elsősorban a hozzájuk tartozó külsőségek, a rítus során használt tárgyi eszközkészlet, az adott szokás különböző fázisaihoz viselt speciális öltözékek, esetleg egy-egy jellemző mozdulat vagy testtartás. A szenegáli társadalom – hasonlóan a környező nyugat-afrikai országok – szokásrendszerének meghatározó része a fiatal fiúk férfivá avatása. Ennek a több napon át tartó átmeneti rítusnak központi eleme a jelöltek körülmetélése, akik a liminális szakaszban rituális öltözékeket és kellékeket viselnek, amelyek részben mágikus funkciót töltenek be, részben a közösség számára is jelzik a frissen körülmetélt ifjak különleges státuszát. A korszak Nyugat-Afrikban működő európai fotográfusai igyekeztek megörökíteni a beavató rítus egyik leglátványosabb és legjellegzetesebb szokáselemét, a sajátos fejviseletet tartalmazó öltözetet és fegyverhasználatot. Ezt ábrázolja – feltételezhetően a Noal testvérek tolmácsolásában – a Néprajzi Múzeum missziós fényképanyagának F 1329 leltári számú felvétele (5. kép), illetve a korszak néhány fekete-fehér képeslapja (7. és 8. kép).

A szenegáli sorozat két felvétele (9. és 10. kép) múzeumi életük során többedmagukkal paszpartuzásra kerültek, feltételezhetően egy újabb kiállításon való szerepeltetés miatt. A felvételek szélei takarásba kerültek, így nem olvasható rajta – amennyiben fel van tüntetve – készítőjének neve. Az eredeti negatívokra írt fehér, kézírásos sorszám és cím azonban lehetségessé teszi, – összehasonlítva az F 3010 és F 3011 számú pozitívokkal (1. és 2. kép) – hogy ezek a fotók is a Noal fivérek sorozatába tartoznak.

Cheik Demba Warr olvasható az F 184022 leltári számú felvétel (10. kép) jobb alsó sarkában. Valószínűleg a leltározó muzeológus félreolvasásának eredménye, hogy a fénykép a korai leltárkönyvbe Bemba főnök és kísérete címen került be, majd az átleltározáskor Bamba főnök és kísérete formában élt tovább. Az eredeti cím alapján beazonosítható, hogy a felvétel Demba War Sall-t – eredeti nevén Meïssa Tendi Dior – és kíséretét ábrázolja, aki Cayor (Kajoor) első embereként fontos szerepet töltött be hazájában, mint harcos és diplomata. Csekély számú fotó ismert Demba War Sall-ról, a Néprajzi Múzeumban őrzött nem tartozik közéjük, így különösen egyedinek tekinthető. Legtöbbet idézett portréja a párizsi Musée du Quai Branly tulajdona (PA000076.20), készítője Emile Noal, amely megerősíti azt a feltételezést, miszerint Demba War Sall járt a fivérek műtermében fotóját elkészíttetni.

Szerző: Gebauer Hanga

Irodalom:

Binder Johnson, Hildegard: The Location of Christian Missions in Africa. Geographical Review, 1967. Vol. 57, No. 2. 168-202.
de Benoist, Joseph Roger: Les Pères Blancs au Sénégal.
Duguay-Clédor, Amadou: La bataille de Guîlé, Nouvelles Éditions Africaines du Sénégal. 1985. Dakar
Hickling, Patricia: Bonnevide: Photographie des Colonies: Early Studio Photography in Senegal. Visual Anthropology. 2014. 27/4. 339-361.
Koren, Henry J. C.S.Sp.: The Spiritans: A History of the Congregation of the Holy Ghost. 1958
Magyar Katolikus Lexikon 12. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 2007. 312.