„Emlékének adózom, amikor az albumot a Múzeumnak adom”

A Néprajzi Múzeum 2004-2005-ben bemutatott Boldog / képek című kiállításának katalógusában szerepel egy fényképfelvétel, amely két cigány férfit ábrázol, orrukon hosszú fa csiptetővel. Hogy ezek mire szolgálhattak, nem sikerült hitelt érdemlően kideríteni. A katalógusszöveg azt a feltételezést rögzítette, hogy a csiptetőkkel a kártyában adós játékost jelölhették meg. A kép a múzeum fényképgyűjteményéből mintegy mellékesen került elő, s a nyilvántartási adatok szerint Laurvik János 1940. június 2-án készítette Boldogon. A képhez tartozó nyilvántartási leírókarton ugyanakkor vesszővel elválasztva egy másik nevet is feltüntettek. Ezt a katalógus képmagyarázata oly módon értelmezte, hogy a „feltehetően fotóamatőr Laurvik János és felesége, L. Pálos Elma egy nyári búcsú alkalmával jártak Boldogon, s ekkor készítettek három” cigányokat ábrázoló felvételt. Már ebből is érezhető, hogy ekkor nem a fényképező kiléte váltott ki nagyobb figyelmet, hanem a talányos kép tárgyának megfejtése.

Az orrcsiptetők mibenléte azóta sem tisztázódott, ellenben tíz évvel később bebizonyosodott, hogy alapos melléfogás volt a nem teljesen egyértelmű leltári meghatározás alapján a szóban forgó fényképet – s a katalógusban egy másikat – Laurvik János felvételének tulajdonítani. Egy 1914-ben New Yorkban rendezett magyar népművészeti kiállítás kapcsán kiderült, hogy a magyar fülnek kétségtelenül furcsán hangzó névalak John Nilsen Laurvik (1877–1953) norvég amerikai műkritikust, újságírót, Ibsen leveleinek fordítóját takarja, aki ezt az elfeledett bemutatót megszervezte a tekintélyes National Arts Club égisze alatt. Az előző év nyarán járt Magyarországon, hogy néhány amerikai lapot tudósítson az akkor tartott nemzetközi feminista kongresszusról. Ekkor ismerkedett meg a magyar népművészettel, – és a kongresszuson tolmácskodó, négy nyelven beszélő ifjú Pálos Elmával (1887–1971), akivel a következő évben Budapesten összeházasodott. Ezt követően Norvégián keresztül az Egyesült Államokba utaztak. A fényképezéssel is foglalkozó, a művészeti életben jól tájékozott Laurvik elvállalta a Panamai Csendes-óceáni Nemzetközi Kiállítás számára az európai képzőművészeti rész összegyűjtését. Az ő, és nem kevésbé felesége kapcsolatai jóvoltából kiemelkedő magyar festészeti anyag szerepelt az 1915-ben San Franciscóban megrendezett kiállításon, ám az ő lelkén száradt az is, hogy a háború alatt lefoglalt anyag hiányosan került vissza Magyarországra.

Pálos Elma neve viszont a pszichoanalitikus Ferenczi Sándor (1873–1933) életrajza s életműve kapcsán került előtérbe az elmúlt 2-3 évtizedben. Mostohalánya volt „a budapesti iskola” megteremtőjének, miután Ferenczi és Elma édesanyja, Pálos (született Altschul) Gizella 1919-ben házasságot kötöttek. Ezzel végleg lezárult az a bonyolult viszony, amely az analitikust Elmához – korábbi pácienséhez, sőt szerelméhez –, illetve az édesanyjához fűzte, s amelyből Elma és a norvég amerikai fiatalember házassága is már megoldásként kínálkozott.

De mi köze van mindennek a Boldog-katalógusban szereplő két fényképhez? Először is egyértelmű választ kapunk arra, hogy valójában kinek a felvételeiről van szó. Laurvik 1915-öt követően soha nem fordult meg Magyarországon, tehát 1940-ben nem fényképezhetett Boldogon. Ellenben felesége igen, mert egy idő után visszatért Magyarországra.

Pálos Elma először különleges diplomáciai útlevéllel 1920 legelején érkezett Budapestre. Azért jött, hogy az amerikai gyermeksegélyző misszió magyarországi bizottságának segítségére legyen mint, aki megfelelő helyismerettel és nyelvtudással rendelkezik. Másfél éves önkéntes karitatív munkát követően visszautazott az Egyesült Államokba. Férje közben a San Francisco-i múzeum igazgatója lett, számos képzőművészeti kiállítást szervezett, katalógusokat szerkesztett. Kettejük kapcsolata, amely már korábban sem volt felhőtlen, nem bizonyult tartósnak. Emiatt úgy döntött, hogy ismét visszatér Budapestre. Hivatalosan nem váltak el, de később se rendeződött kapcsolatuk, és Elma sohasem ment vissza hozzá. „Az érzések múlandósága, életem legnagyobb csalódása – írta egy 1966-ban kelt kései levelében. Még férjemet tudtam legjobban szeretni, de ő egy Peer Gynt volt, aki elhalandzsázta életünket.”

Az útlevélkérelmek szerint Elma 1922 júliusában hagyta el az Egyesült Államokat. Előbb Európába ment, majd visszatért Magyarországra. Mivel férjétől semmiféle támogatást nem kapott, 1925-ben amerikai állampolgárként amerikai külügyi szolgálatba lépett, hogy fenn tudja tartani magát. A budapesti amerikai követségnél kapott állást, ahol a második világháborúig, a két ország közötti hadiállapot beálltáig dolgozott. Anyjával egy házban, a Nagydiófa utcában lakott. Kivette részét az időközben súlyosan megbetegedett, 1933-ban elhunyt Ferenczi ápolásában. Amikor az amerikai követségnek be kellett zárnia, Lisszabonba helyezték át, majd a háború után Svájcba került és a berni amerikai konzulátuson folytatta a munkát.

30 évi külügyi szolgálat után 1955-ben felmondta állását, és egy rövid olaszországi kitérő után nővérével, Magdával New Yorkba költözött. Mintegy tíz évet dolgozott a New York-i Bartók Archívumban. Utolsó éveiben egészsége, emlékezőképessége megromlott. Alzheimer-kórban halt meg 1971. december 4-én. Testvére néhány hónappal később követte őt. Hagyatékuk rendezésekor került elő egy fényképalbum, amely tartalmából kiderült, hogy utazó tárgy, hűséges társa, kísérője egykori tulajdonosának. Lehetséges újabb állomáshelyét egy Magyarországra küldött levél a következőképpen vetítette elő:

„Nevem egy év előttig Pásztory Balázsné, Alcsuti Katalin volt. Azt hiszem már nincs senki a Múzeumban, aki emlékezhetne arra, hogy 13 évig a Nemzeti Múzeum történeti osztályán szolgáltam 1935 és 1948 között. Azóta Amerikában éltem és dolgoztam, majd özveggyé válva tavaly újra férjhezmentem Milanoba. Ugyancsak az Egyesült Államokban élt egy idős unokanővérem és ott tavaly meghalt. Ő sok-sok év előtt saját örömére járta a falukat, megbarátkozott a falu népével, és őket nagylelkűen segítette, pártfogolta is. Most, hogy ő és röviddel utána nővére is meghaltak, nekem kellett odautaznom, hogy lakásukat liquidáljam. Így találtam egy fénykép-albumot, melyben ezeket a kirándulásait megörökítette. Annak a falunak a neve, amelybe tudtommal legtöbbet járt, Galgahévíz.

Legjobb barátnőmmel és egyben volt múzeumi osztályvezetőmmel átnéztük az albumot és főleg ő (én keveset értek a néprajzhoz) azt tartotta, hogy értékes dokumentum. Mivel nekem nincs rá szükségem, de nem szeretném megsemmisíteni, fel szeretném ajánlani a Néprajzi Múzeumnak ajándékba. Ha értéktelennek bizonyul, semmisítsék meg, viszont, ha használható és ez lehetséges, szeretném, ha unokanővérem emlékét megőrizné a Múzeumban.”

A múzeum feltételesen igent mondott, amennyiben megtekintés után úgy ítélik meg, hogy a fényképek hozzájárulnak a „fotókollekció gazdagításához”. A főigazgatói válasz utal arra, hogy valójában mit szerettek volna: „nagy mértékben növelné a kollekció értékét, ha [mint az ajándékozó] biztosítani tudná a fényképek negatívjait is”. A válasz arra nem reflektált, hogy a felajánlás egy a Nemzeti Múzeum egykori tisztviselőjétől érkezett. Dr. Pásztoryné Alcsuti Katalin (1909–1990) művészettörténész, reneszánszkutató Gerevich-tanítvány volt, többek között egy 1940-ben megjelent, a középkori magyar ékszerekről írt könyv szerzője. A háború után Neumann János hívására hagyta el Magyarországot kisfiával 1947-ben. Jogtanácsos férje később csatlakozhatott hozzájuk. A levélben név nélkül említett volt főnöke, legjobb barátnője szintén művészettörténész volt. A háborút követően ugyancsak New Yorkba került Bárányné Oberschall Magda (1904–1985) mintegy négy éven át volt a Történeti Osztály vezetője 1946-ig bezárólag. Következésképp úgy is fogalmazhatunk, hogy az album fennmaradása nagyrészt a Nemzeti Múzeum két egykori szakemberének köszönhető.

A fényképalbum postázásáról Pásztoryné, pontosabban ekkori nevén Caterina Pedroni egy rövid üzenetben tájékoztatta a múzeumot. Jelezte, hogy fényképnegatívok nincsenek, a képek hátlapján viszont vannak feliratok. „Unokanővérem neve – írta – Laurvik (LAURVIK) Jánosné, vagy Mrs. Johan Laurvik szül. Pálos Elma. Mint írtam, már nem él. Ő vette fel a képeket és gyűjtötte szeretettel. A képek közt megőrzött levelek azt hiszem bizonyítják ezt. Emlékének adózom, amikor az albumot a Múzeumnak adom.” A levélhez még hat újonnan talált fényképet csatolt. A hajópostával föladott küldeményt 1973 májusában kapta meg a Néprajzi Múzeum.

A 600 felvételt felölelő album sorsa jól mutatja a fényképek korabeli státuszát a Néprajzi Múzeumban. A bevett rutin szerint az adományt szokásos néprajzi fényképek halmazának tekintették és nem sajátos tárgyi leletnek – artefaktnak –, amely történetesen fényképeket tartalmaz. Ennélfogva a képek tárgya, valamint a készítés helye alapján dolgozták föl a gyűjteményt. Noha összetartozásukat az albumlét szavatolta, ezt nem vették figyelembe, hanem a képeket egyenként, földrajzi és tartalmi meghatározással leltározták be a fényképgyűjteménybe. A 6×9 cm körüli nagyításokból álló állományról a múzeumi fényképész, Molnár János darabonként reprodukciót készített. Az eredeti felvételek helyett tehát a reprodukciók léptek elő a néprajzi érték hordozójává, mert a korabeli technikai korlátok leginkább így tették lehetővé használatukat. A múzeumban a képek hátoldalára írt feljegyzések jelentősen megkönnyítették az anyag meghatározását. Szinte mindig megvan a helyszín és a felvétel készítésének időpontja, ritkábban az ábrázolt téma, vagy a képen látható személyek neve. – A szerző személye ellenben jelentőségét vesztette. A neve a múzeum akkori munkatársainak nem mondott semmit, így ismeretlen amatőrnek vették. Olyannyira, hogy valójában a magyar asszonynévből „levált” férfinevet ruházták fel „elsődleges” szerzői státusszal. A fényképezés körülményeire csak a dátumok utalnak, miközben a valóságos szerzőnek a fényképekhez s a gyűjtemény egészéhez fűződő személyes viszonyulása elenyészett.

A képek néhány kivétellel 1938 és 1941 között készültek Magyarország különböző vidékein: leginkább a Budapest környéki és a nógrádi palóc falvakban, valamint az Alföld, a Duna-Tisza köze, Baranya, a Dráva-mente magyar, szlovák, délszláv településein. Javarészt viseleteket, szokásokat, a mindennapi élet egyes pillanatait ábrázolják, ritkábban a falusi környezetet, az építményeket, vagy a mezőn dolgozó parasztokat, állatokkal bajlódó pásztorokat. Úgy tűnik, a cigányok „tipikus” alakjai, életkörülményei iránt a falvakat járó követségi alkalmazott folyamatosan figyelemmel volt. Összesen 16 településen 50 ilyen felvételt készített. A képek mintegy tizede ugyanakkor olyan jellegzetes idegenforgalmi színhelyekről származik, mint Esztergom, Pécs, Keszthely, továbbá a Duna-kanyar, a Balaton, illetve környéke. Néhány váci felvétel elárulja, hogy ide amerikai vendégekkel együtt látogattak ki, azonban Miss Katherine Wheeler, Mrs. Campbell, Miss Brown kilétét egyik képfelirat sem fedi föl.

Miként az idézett levélrészlet jelezte, Laurvik Jánosné Pálos Elma legtöbbször Galgahévízen járt, ahonnét valamivel több mint félszáz fénykép számlálható a gyűjteményben. Eszerint először 1938. augusztus 20-án és 21-én fényképezett a faluban, de talán már megfordult itt korábban is. Egyáltalán: hogy mikor kezdte vidéki látogatásait, egyelőre nem ismert. Az első galgahévízi fényképeinél, ha nem is minden esetben, de elég következetesen feljegyezte, hogy a felvételeken név szerint kik láthatók.

Október közepén újra felkereste a falut, majd röviddel ezután részt vett egy lakodalomban. Meglepő módon a lakodalmi fényképekre nem írta rá a neveket, így nincs feljegyzésünk arról, hogy ki volt a vőlegény és a menyasszony, kinek vitték az örömkalácsot, noha ezt ő egészen biztosan tudta. Visszatérő, a faluban már otthonosan mozgó látogató volt, nem egy a lakodalomba véletlenül „beeső” fényképezgető idegen.

A decemberi datálású képek arról tanúskodnak, hogy ott volt a Miklós-napi búcsún. Lefényképezte a templomi lobogókkal vonuló, fehér menyasszonyi ruhás Mária-lányokat, megörökítette a körmenetet és néhány gyerek téli viseletét. Egy ekkori felvétele bizonyítja, hogy a konvencionálistól eltérő képi megoldásokkal is kísérletezett. A következő év nyarán aratókat fényképezett, 1940 nyarán többek között asszonyokat, s egy csordást két kutyájával, karikásostorral. Ekkor több képen is megörökítette Hartmannét és kislányát Boriskát.

A néprajzi szem ez utóbbi képen a hétköznapi ruhaviseletet méltányolhatta, számára viszont ennél többről volt szó. A fénykép olyan köteléket is megörökített, amellyel ő maga is a közösséghez tartozását rögzítette. Az utólagos szemlélő ezt onnét ismerheti föl, hogy Boriskáról öt későbbi kép is található a galgahévízi fényképek között. A dátumok elárulják, hogy ezeket már nem ő készítette – nem is voltak benne az albumban –, hanem neki küldte a fényképeken látható Boriska, a keresztlánya: egyet talán még Bernbe, a többit New Yorkba. A képeket leltározó mindenesetre leszűrte az időben utolsó alapján az obligát néprajzi tanulságot: „aki az előző képeken még hagyományos viseletben látható, itt kivetkőzve; férjével, gyermekeivel, anyjával és anyósával”.

A Pásztoryné második levelében jelzett, „képek között megőrzött levelekről” ma semmit nem lehet tudni, mint ahogy magáról az albumról sem. Vajon az összeállítás folyamatosan készült az egyes utazások nyomán, vagy utólagosan rendezte el a felgyülemlett fényképeket? A képeken ragasztónyom, sérülés nincs, így elképzelhető, hogy az album egy műanyag tokos, lapozható fényképtartó volt, amelyet nem őriztek meg. A képek hátoldalán szereplő számok talán a sorrendjüket jelölik. Az albumról, a képek eredeti elrendezéséről szétszedése előtt fényképet, dokumentációt nem készítettek, vagy ha igen, az jelenleg nem ismert. Ily módon nem tudjuk, hogyan nézett ki ez az ajándékként kapott – ide-oda gyakorta – utazó tárgy, ez az önálló történettel rendelkező és történeteket magába záró, egyedi kulturális produktum, amelyet az archívum logikája bevett néprajzi tények szétszálazott töredékeire bontott. Az idők változásával a tárgyak és a képek megítélése azonban változik, mint ahogy változik az is, hogy mit tekintünk néprajzi ténynek, etnográfiai és kulturális értéknek.

Szerző: Fejős Zoltán

Forrás

Dénes Zsófia: Ismertem Neumann Jánost. Vas Népe, 1992. november 7., 8.
Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Budapest: Pulszky Társaság – Tarsoly Kiadó, 2002.
Hoover a mi szomoru jelenünkről és jobb jövőnkről. Az Ujság, 1920. január 29., 3.
Néprajzi Múzeum Irattár (NMI), 1000/72; 390/73

Kapcsolódó irodalom

Barki Gergely: A magyar művészet első reprezentatív bemutatkozása(i) Amerikában. In: Nulla dies sine linea: tanulmányok Passuth Krisztina hetvenedik születésnapjára. Szerk.: Berecz Ágnes – L. Molnár Mária – Tatai Erzsébet. Budapest: Praesens Kiadó, 2007. 99–113.
Berman, Emanuel: Sándor, Gizella, Elma: Életrajzi utazás. Thalassa, 2003. 1. 69–98.
Dupont, Judith: Egy kegyeletsértés története. Thalassa, 8. 1997. 2–3. 59–68.
Fejős Zoltán: Boldog / képek. Katalógus. Kiállítás a Néprajzi Múzeumban, 2004. november 4. – 2005. május 22. Budapest: Néprajzi Múzeum, 2005.
Fejős Zoltán: Amerikába mentünk, háziiparunk címere… Hungarian Peasant Art: Magyar népművészeti kiállítás az újvilágban 1914-ben. Múzeumcafé, 45. 2015. 37–48.
Fejős Zoltán: „Újszerű mint a futuristák munkája”. Magyar népművészeti kiállítás Amerikában 1914-ben. Néprajzi Értesítő, 97. 2015. 87–113.
Pataki Gábor: San Francisco rejtelmei. Beszélgetés Barki Gergellyel. Új Művészet, 27. 2016. 4. 12–15.