A Magyar Művészeti Akadémián 2022. 06. 29-én volt Kása Béla fotóművész akadémiai székfoglalója a Pesti Vigadó Makovecz termében, „KÖZEL KERÜLNI” Erdélyi muzsikosok címmel. Buglya Sándor bevezető szavait követően Berecz András mesemondó, énekes tartott laudációt. Nemcsak a tőle megszokott közvetlenséggel – empátiával, humorral – tekintette át Kása Béla sokoldalú tevékenységét, méltatta a jelölt művészi érdemeit, de megfigyelései, észrevételei a fotográfia iránti különös vonzalmát és hozzáértését is bizonyították. Évtizedes ismeretségük és barátságuk jóvoltából a hallgatók képet kaphattak a méltatott egyéb –rejtettebb, csak a beavatottak által ismert – érdeklődéseiről (természet- és állat-szeretetéről, további tevékenységeiről, miszerint „kitűnő kaszás, lovas, szekeres, szamaras, kecskés, juhos gazda”). Az életrajzához fűzött információk fontos kiegészítők, hiszen ezek szervesen hozzátartoznak sokoldalú egyéniségéhez, s a mindebből táplálkozó életműhöz.
Ezt követte Kása Béla székfoglaló beszéde. Az életút ismertetésekor elsősorban arra kaptunk választ, pályáját milyen lélektani indítékok, belső mozgatók irányították a sikeres – akkor nyugat-németországi – reklámfotós karriertől vissza Magyarországra, majd az erdélyi zenészek világa felé. Miért érezte szükségét, hogy a fotózás mellett hangszeren is játsszon, a muzsikusok befogadják, és nemcsak róluk, hanem velük, közöttük, a zene ritmusával és minden érzéket átható áramlását követve készüljenek majd felvételei.
Mezőség, 1976. Kása Béla felvétele. Fekete-fehér biztonsági film, 24×36 mm, Kása Béla tulajdona
Az előadás címe Robert Capa híressé vált megjegyzésére utal – „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Kása Béla nem csupán „elég jó” képeket vágyott készíteni, sokkal inkább hiteles, a valós élet apró rezdüléseit, érzelmi, hangulati közelségét is közvetíteni tudó felvételeket, melyek „lélektől lélekig” hatnak. Ahogy hitvallásában írja: „az expozíció az agyban, a lélekben és a szívben történik meg” – a fotós pedig nemcsak a szemével, de „a lelkével is ott van”. A képein megjelenő nők, férfiak, gyermekek tiszta, őszinte tekintete, minden mesterkéltségtől mentes magatartása sajátos, csak rá jellemző líraisággal ruházza föl a felvételeket – készültek akár az erdélyi zenészek, a hortobágyi pásztorok vagy az indiai Rajastan távoli falvainak lakói között.
Mert nemcsak Erdélyben kereste és találta meg a 20. század végén még meglévő, sőt elevenen élő és működő falusi közösségeket, a hagyományos kultúra törvényeit és szokásrendjét követőket, ezek életben tartóit, az ehhez a világhoz elválaszthatatlanul hozzátartozó zenészeket vagy állattartókat, hanem a világ további (közeli és távolabbi) pontjain is. Felkutatta, megtalálta és ugyanazzal a mélyen megélt barátsággal közelített feléjük kamerájával, így ezeket a portréit ugyanaz a meghittség és őszinteség jellemzi, mint az Erdélyben vagy a Hortobágyon készülteket. A fotókon megjelent „kiemelt pillanat” azt a teljességet jeleníti meg, melyben a természetközelségben élők saját világukkal, közösségükkel, s a fotóssal, az őket fényképező pedig személyesen velük, továbbá az általuk képviselt életformával is azonosul. Így ennek az életformának nemcsak a teljességét, szépségét, hanem méltóságát és értékeit tudja láttatni a legmagasabb művészi szinten. Ahogy Berecz András fogalmazott: „életműve páratlan és helyettesíthetetlen”.
Jikadi, India, 2011 Kása Béla felvétele. Digitális felvétel, Néprajzi Múzeum, F 339853
A konzumvilág teljes kizárása, a valóságos és érzéki közelség, a történések epicentrumában lenni – nem közel, hanem benne létezni, velük lélegezni – ez jellemzi Kása Béla fotóit, ez hitelességének lényege. Képeit nézve ezért érezzük, nemcsak a pillanat, hanem valami több, egyetemes történések részesei lehetünk. Minden egyes képén ott a lélek jelenléte, és a minden külső történés közepette, máskor ellenében megtalált vagy pillanatnyi nyugvópontra jutó belső béke csöndje. A valóság és a lélek dimenziói, tágassága és bemérhetetlensége – ez ad sajátos érzelmi feszültséget képeinek, ezért van sikere kiállításainak szerte a világban, minden országban és kontinensen.
A Néprajzi Múzeum fényképgyűjteménye 2012-ben kétszáz darab indiai felvétellel gyarapodott Kása Bélától, a képek a múzeum online adatbázisában elérhetőek. Alkotásai nemcsak a fotóművészet, de a néprajzi fotózás s az antropológiai kutatások számára is pótolhatatlanok, hiszen a 20. század végén még fellelt hagyományos vidéki közösségek utolsó helyszíneit, szereplőit, tevékenységeit dokumentálta. Nem mellékesen pedig alkotójuk szándékait, a képek készítésének pontos körülményeit, a felvételen láthatók nevét, a legapróbb részleteket is rögzítette, illetve őrzi emlékezete, ezek lejegyzése sürgető feladat, mert a későbbi társadalomtörténeti kutatások számára fontos információkkal szolgálnak.
Szerző: Fogarasi Klára fotótörténész – etnográfus
A Néprajzi Múzeumban lévő indiai felvételei elérhetőek a múzeum online adatbázisában.
