„A kor néprajztudományának nagy vállalkozása” 3.
„A millennium legillőbb megünneplése volna a mai és a történelmi Magyarország teljes hű képének bemutatása egy nagyarányú országos ethnographiai kiállítás keretében.” – írta Herrmann Antal 1890-ben a közelgő millenniumra készülve. A Néprajzi Falu tervének kidolgozásával „a néprajzi módszerű tájkutatás” egyik mesterét, Jankó Jánost bízta meg az Ezredéves Kiállítás Igazgatósága, aki 1894 áprilisa és 1895 májusa között több, mint húsz megye közel százötven települését látogatta végig, rajzokat és hozzávetőleg 650 fényképfelvételt készített az általa tipikusnak ítélt épületekről és viseletekről. Sorozatunk a Millenniumi Falu előkészületeit mutatja be Jankó János fényképein keresztül.
„A kiállítás néprajzi csoportja hű bemutatásának czéljából a kiállítás igazgatójának előterjesztésére a kereskedelemügyi minister dr. Kovács Gyula kir. tanácsos-, dr. Jankó János múzeumi őr- és Fittler Kamill építészből álló bizottságot küldött ki, kik az egyes vármegyék építési modorát, szokásait tanulmány tárgyává tevén, a helyszínén az egyes kiváló típusokat kiválasztották és ezekről felvételeket tettek.” – derül ki a kiállítás igazgatója, Schmidt József beszámolójából. A kijelölt felelősök közül az utóbbi betegség miatt nem tudott részt venni a munkában, így az első kettő – elsősorban Jankó – hol együtt, hol külön-külön járták a megyéket, ahol a vármegye és az adott települések képviselői is csatlakoztak hozzájuk. Borsod vármegyét – mind a miniszterhez eljuttatott javaslat, mind a fényképek tanúsága szerint – Jankó János és Kovács Gyula együtt járták be öt helyi szakértővel közösen 1894. november 15. és 19. között. A helyszínen készült, illetve a néprajzi falu terveihez leadott rajzok, valamint fényképfelvételek szerzősége számos esetben kérdéses, jelenlegi ismereteink szerint azonban mind Jankó János, mind Kovács Gyula készített fényképfelvételeket a települések bejárása során. Jankótól több részletben – először 1895-ben – kerültek be üvegnegatívok és pozitívok, amelyek a kiállítási falu előkészületeihez köthetők, Kovács Gyulától egy ízben, ugyanabban az esztendőben került be 53 db pozitív kópia. A Borsod megyei felmérés 32 képe lett beleltározásra, amelynek nagy részét Jankó készítette, öt felvétel köthető Kovács Gyulához, egy kérdéses, három pedig a miskolci fényképész, Schabinszky László munkája, amelyeket a Kiállítási Igazgatóság használt a falu tervezési munkálatainál, majd ajándékozott számos egyéb fotóval együtt 1898-ban a múzeumnak.
A felvételek készítési helyeként mindössze három település neve fordul elő, Mezőkövesd 16 kép esetében, Szirák 15 felvételnél és mindössze egyetlen egy Dédesről. Ez a településbeli szűkösség meglepő Jankó és Kovács minisztériumba küldött javaslatának fényében, amely arra enged következtetni, hogy a kutatók Borsod megye számos településén jártak, behatóbban vizsgálták a legmegfelelőbb viseletet és háztípust. „A borsodmegyei népviselet két – sőt három egymástól jelentékenyen eltérő öltözéket tűntet fel. Másként viselkedik a matyó, másként a bánvölgyi, másképp a felső-borsodi. (…) Az apátfalva-dédes-bánvölgyi lakosok között legcsinosabban a szilvásiak és az apátfalvaiak öltözködnek.” Különös, hogy kiemelik a szilvásiak és apátfalviak csinosságát, mégsem készítettek volna ezekről egyetlen fényképet sem? Pedig néhány sorral lejjebb ugyanebben a levélben, a kiállításra javasolt hét beöltöztetett bábu között még szerepel a szilvási menyecske viselete, bár az esetleg szó jelzi, hogy Jankóék ezt elhagyhatónak gondolták. „Nézetünk szerint bemutatandó volna a népviseletek közül 1-1 alakon a kövesdi leányé, menyecskéé, legényé, – a sziráki szűrös legényé, leányé, menyecskéé, és esetleg a szilvási menyecskéé is.” A kiállítási beszámolókból tudható azonban, hogy valóban elmaradt a szilvási bábu, mint ahogy a sziráki menyecske alakja is, és mindössze öt viselet lett bemutatva a nagyközönségnek, a három javasolt kövesdi, valamint kettő sziráki. Feltételezhetnénk, hogy mivel mind viseletben, mind háztípusban csupán e két település volt reprezentálva, ezért nem kerültek be a többi településen készült felvételek, ennek azonban ellent mond az egyetlen dédesi fotó, valamint az egyéb végigjárt megyék, ahonnan bőségesen kerültek be a kiállításból kimaradt települések fényképei.
Az anyag tematikai megoszlását tekintve, a viseletábrázolás erősen dominál, több, mint kétszer annyi felvételen örökítettek meg viseleteket a gyűjtők, mint építkezést. Fügedi Márta Borsod megye népe a Millenniumi Kiállításon című írásában utal rá, hogy „már az 1885-ös háziipari kiállítás” – amely előképként szolgált az Ezredéves Kiállítás berendezett házaihoz – „borsodi szobája is a matyók és a szirákiak viseletének kontrasztjára épített.” A fényképek hitelesen dokumentálják a matyó lányok aprómintás, ráncbaszedett, bokáig érő, harang alakú szoknyáit, rojtos vállkendőit, a hajfonatukról és vállukról lelógó széles pántlikáit, a menyecskék művirágokkal és szalagokkal díszített csúcsos, kúp alakú főkötőjét, valamint a legények bőgatyáját, lobogós ujjú ingét, gazdagon pitykézett mellényét, és tollakkal, rozmaringgal, művirágos bokrétákkal díszített kalapjait. A formákat és tónusokat jól mutató fényképek nehezebben adják vissza, amit Kovács Gyula leírásából tudunk, miszerint a „sziráki lány ám csak selyemben meg bársonyban jár.” Azonban plasztikusan jelennek meg rajtuk a lányok nagy masnira kötött, hajukban viselt széles selyemszalagjai, az asszonyok hátrakötött kendői, amelyet úgy viseltek, hogy két sarkuk kétfelé elálljon, a férfiak, a juh kifordított, gyapjas bőréből készült, olykor gazdagon hímzett subái, valamint a nők vasárnapi viseletének elmaradhatatlan részei: az imakönyv és a hozzáfogott slingelt szélű zsebkendők.
Kérdéseket vet föl három felvétel, amely egy gazdagon díszített cifraszűrt viselő legényt ábrázol különböző nézetekből. A Millenniumi Kiállítás több beszámolójából is értesülünk róla, hogy az öt borsod megyei bábú közül a sziráki legényen volt cifraszűr, Kovács Gyula leírása szerint nem is akármilyen: „a legény szűrét meg hat hétig varrta a miskolczi szabó, majd hogy a szemét rajt’ nem hagyta!” Fügedi is a sziráki férfiviselet elmaradhatatlan darabjaként határozza meg a cifraszűrt cikkében, valamint Györffy István, 1930-ban kiadott, A cifraszűr című munkájában is közli Jankó 1894-ben készült felvételét, és a rajta látható szűrt borsodszirákiként határozza meg. A kép készítési helyeként azonban a leltárkönyvekben – amelyekbe feltételezhetően maga Jankó János leltározta be felvételeit – mindhárom fénykép esetében Mezőkövesd van feltűntetve. Lehetséges, hogy Jankó, vagy valamelyik muzeológus kortársa rosszul leltározott volna be három felvételt is, amely egy olyan ikonikus ruhadarabról készült, amely az Ezredéves Kiállításon is látható volt? Vagy a felvétel valóban Mezőkövesden készült a Millenniumi Falu egy ’életre kelt jelenetében’, amikor egy sziráki legény látogatóba jött kövesdi bajtársához? Ezesetben azonban hol veszett el az információ, hogy a legény valójában nem matyó, hanem sziráki? A mezőkövesdi készítést támasztja alá az is, hogy létezett Jankónak még egy beleltározott felvétele Kövesdről, amely a „Szűr típusok” címet viselte (F 319), ezt azonban hiányzóként tűnteti fel a leltárkönyv.
Nem állít kevesebb probléma elé a Kiállítási Faluban felépített borsodi ház sem. Már az 1894-es, minisztérium számára összeállított javaslat leszögezi, hogy a vármegyéből egy mezőkövesdi matyó ház kerüljön bemutatásra, amelynek kinézetét és jellemzőit, vázlatrajzokkal illusztrálva részletezi a Jankó és Kovács által szignált levél. Eszerint a felépítendő épület (egyéb jellemzők mellett) nyeregtetős, homlokzatán két ablakkal és egy boltíves ajtóval, ami egy, a ház feléig húzódó tornácra nyílik. „A jelentésünk által adott útmutatás szerint eszközölt építkezés mellett a vármegye által állítandó objektum a tényleges viszonyoknak megfelelő, tehát néprajzilag helyes lesz és méltó látványossága a kiállítási falunak.” – szögezik le a levél végén a szerzők. Nem így gondolta ezt Herman Ottó, aki az 1899-ben publikált, A magyar ősfoglalkozások köréből című munkájában részletesen tárgyalja a matyó építkezést és élesen támadja Jankó koncepcióját, miszerint: „Nép és hatóság legélénkebben tiltakoztak az ellen, hogy a »matyó ház« elnevezés alatt bemutatott épület, matyó ház lett volna. A bemutatott ház 1888-ban épült Mező-Kövesden s már ahhoz a sorozathoz tartozik, a melyet utazó pallérok vasútmentén országszerte építgetnek.” A feszültség az új és régi háztípus között húzódik. Mind Jankó, mind Herman Istvánffy Gyula 1896-os Ethnographiában közölt cikkére (A borsodi matyó nép élete) hivatkozva igazolja saját álláspontját, amelyben a házszerkezet mellett részletezi az üstökös, avagy buggyos, illetve kisüstökös, régi típusú tetőformákat, ezzel szemben pedig a „legújabb keletű, előltornáczos” épületek jellemzőit. Érdekes, hogy Jankó, aki mindenhol a ’régit, az ősit’ kereste, Mezőkövesden – saját 1898-as beszámolója szerint is – egy új típusú lakóházat választott ki bemutatásra, mert saját bevallása szerint ezt találta a legtípusosabbnak, ugyanis a régi típusú matyó házforma nem elég egyedi, hiszen azt palóc területeken is használják. Lehetséges azonban, hogy döntésében a helyi elöljáróság is befolyásolta, ugyanis a kiállítás előkészítéséről írottakban munkájáról általánosságban megjegyzi: „Nem ritkán kellett megküzdeni a megye hiúságával is, (…) az ősi, a régi ellen, ha az ósdinak látszott, igen sok protestált.”
A kilenc darab (köztük négy mezőkövesdi), lakóházat ábrázoló felvétel közül mindössze kettőn szerepel a kiválasztott, új épülettípus. A legtöbb felvétel egy átmeneti állapotot rögzít, ahol még nem jelenik meg az ’előltornác’ és a hozzá tartozó ajtó a főhomokzaton, illetve néhány épületen még az alsó csonkakontyos tetőforma látható. Ahogy korábban már említettem, Jankó nem egy az egyben emelt át épületeket a kiválasztott településekről, hanem megkereste különböző házakon az általa legtipikusabbnak tartott részleteket és azt gyúrta össze egy épületté. Ez történt a mezőkövesdi ház esetében is. A megvalósult matyó ház utcai és udvari homlokzatkiosztása az F 320 leltári számon megörökített épületét követi, míg a vízszintesen tagolt háromosztatú deszkaoromzat az F 318 ltsz. épületen lelhető fel. A vértelek fontosságát Jankó az 1898-as beszámolójában is hangsúlyozta, nézete szerint ugyanis az ősi háztípus egyik fontos jellegének sajátos továbbélése jelenik meg rajta. „(…) vérteleknek azonban felső csúcsát, egy harmadát vagy egy negyedét, mindenkor kis farács képezi; minthogy a szelelőlyuk úgyis megvan, e kis farács nem lehet más, mint az egykor vesszőből font vértelek léczből összeszögezett mása, utolsó maradéka, csökevénye az ősi jellegnek, mely minden modern matyóházon kivétel nélkül megvan s ezeknek speciális jellegét képezi.” A Jankó által készített felvételek csak részben igazolják szerzőjük gondolatmenetét, azonban minden felvetett kérdés ellenére igaz Fügedi megállapítása, miszerint: „A matyó ház látványos berendezésével (…) felkeltette a nagyközönség érdeklődését e sajátos kultúrájú népcsoport iránt. A matyó népművészet felfedezése tehát a millenniumi kiállítás sikerével kezdődött.”
Szerző: Gebauer Hanga
Szakirodalom:
Fügedi Márta Borsod megye népe a Millenniumi Kiállításon. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996) 349-361.
Herman Ottó: A magyar ősfoglalkozások köréből. Budapest, 1899
Istvánffy Gyula: A borsodi matyó nép élete. Lakás és berendezés. Ethn. 7. (1896) 66-77.
Jankó János: Az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Faluja. In: Matlekovics Sándor (szerk.) Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezredéves fennállásakor és az 1896. Évi Ezredéves Kiállítás Eredménye. Budapest, 1898
Jankó János: A millenniumi falu. Szemkeő Endre (szerk.) Budapest, 1989
Kovács Gyula: A néprajzi kiállítás. Ethn. 7. (1896) 253-272.
