Svájc és Szicília Makoldy Sándor hagyatékában

Makoldy Sándor (1882-1958) főreáliskolai tanár, gyorsírástörténész elsősorban a magyar gyorsírás történet kutatásban elért érdemei révén ismert. Tanári pályafutása során többször tartott ingyenes gyorsíró órákat, vagy a következő nemzedék vizsgáit felügyelte. E téma iránti mély elköteleződését mutatja megjelent műveinek a száma, és a gyorsírás oktatásban elért eredményei. Makoldyval kapcsolatban kevésbé ismert, hogy történeti, néprajzi témákban is publikált a korszak folyóirataiban, hazai és külföldi tanulmányútjai során képeslapokat, fényképeket gyűjtött és ő maga is sok fényképet készített. Hagyatéka két helyen található. Budapest Főváros Levéltára Makoldynak és édesanyjának töredékes iratait, illetve a család gyászhírek- és fényképgyűjteményét, a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívuma Makoldy 9×12 cm-es üveglemezre készített felvételeit (140 darab), utazásaikor vásárolt, gyűjtött pozitívokat és képeslapokat, valamint 3 darab kéziratát őrzi.

Makoldy Sándor 1882-ben született Nagykárolyban. Tanulmányait szülővárosában kezdte meg, majd Budapesten folytatta, ahol történelem és földrajz szakon szerzett doktori és tanári oklevelet 1905-ben. A verseci állami főreáliskolában 1904-től 1909-ig történelem és földrajz szakos tanárként kezdte pályáját, majd áthelyezték a VI. kerületi állami főreáliskolába Budapestre. Ahol történelmet, földrajzot, szépírást és gyorsírást oktatott.

Sokrétű érdeklődését jól példázza, hogy a kor több szakmai társaságának, egyesületének pl. Magyar Néprajzi Társaság (1907), Magyar Történelmi Társulat (1908), Magyar Földrajzi Társaság (1921), Turáni Társaság, Magyar Gyorsírók és Gépírók Országos Szövetségének a tagja volt. Tanárként/történészként azon népes csoport tagjainak táborát gyarapította, akik tudományos érdeklődéssel fordultak a magyarság eredetének és rokoni kapcsolatainak kérdése felé.

Makoldy 1912. július 28. és augusztus 21. között több hetet töltött a svájci Vissoye-ban és a környező falvakban, hogy megismerje az anniviersi völgyben pásztorkodásból élő anniviardokat. Azon népcsoport tagjainak a mindennapjait, szokásait, néprajzi sajátosságait, akiket a külföldi írók (Bourrit, Bridel, Furrer, Malten, Boccard, Berlepsch) munkáikban a hunok leszármazottjainak tartottak a 18. század második felétől kezdődően. A rokonsági kérdéssel kapcsolatban a 19. század második felétől több magyar kutató (Horváth Mihály 1853, Réthy László 1888, Fischer Károly Antal 1884, 1886) is a helyszínre utazott, hogy a hun-magyar leszármazás elméletét igazolják.

Makoldy Sándor 1912-es svájci tanulmányútjáról és a hun-magyar rokonsággal kapcsolatos álláspontjáról a Néprajzi Értesítőben (1913) megjelenő Az anniviardok ú.n. svájczi hunok multja és jelene című írása ad hírt. Állítása szerint az „eredetük kérdésének tisztázása csaknem lehetetlen” változó szokásaik, és a „homályos hagyományok megbízhatatlansága” miatt. Mindezek ellenére érdemesnek tartotta, hogy az anniviardok jelenét, szokásaiknak átalakulását megfigyelje, az utókor számára rögzítse. A közel egy hónapos ott tartózkodása alatt a völgy több települését (Vissoye, St. Jean, St. Luc, Combard, Chandolin, Mission, Ayer, Fang, Grimentz, Painsec, Zimel, Majoux) is felkereste, 73 db fényképfelvételt készített.

Kutatásának bázis települése a völgy közepén elhelyezkedő Vissoye volt, ahonnan a völgyet átszelő turistautak is elindultak. A falu elhelyezkedésének köszönhetően csillagtúra-szerűen bejárhatta a környező településeket és a hozzájuk tartozó legelőterületeket. A legtöbb fényképe, 32 darab itt készült. 10 darab a temetői templomot és a változatos formavilágú sírkereszteket örökítette meg. A völgyben élők három temetőben: a vissoye-iban, a st. luc-iban és a chandolin-iban temetkeztek, amelyek közül a legrégibb a vissoye-i volt. A másik két temetőben nem készített ilyen mennyiségű felvételt. Ténylegesen csak 1 darabot a st. luc-i temetőről. A sírkeresztek motívumai, a kőről a fa alapanyagra való váltás folyamata állt érdeklődésének középpontjában.

A másik nagyobb mennyiségű felvétele (8 darab) a pásztorkodás témájában készült. A meglátogatott települések közül egyedül itt figyelte meg és rögzítette kamerájával a hegyoldalakon legelő juhokat, szarvasmarhákat, az állatok karámját a pásztorkunyhóval, a pásztorkunyhónak a belsejét a tűzhellyel, az állattartáshoz tartozó tevékenységeket, mint a tejfeldolgozást (1. kép). A völgyben élők fő megélhetési forrását a tej biztosította. Feldolgozásában csak férfiak vehettek részt, mindenkinek meghatározott feladata volt, valaki a sajtot, míg más a vajat vagy a zsendicét állította elő.

A vissoye-i fényképekhez képest 7 helyszínen (Chandolin, Ayer, Fang, Grimentz, Painsec, Zimel, Majoux) kevesebb, mint 3 darab, 3 helyszínen (St. Luc, Combard, Mission) 6-7 darab, míg 1 helyszínen (St. Jean) 10 darab fényképpel örökítette meg az emberek mindennapjait (2. és 3. kép), szokásait, épített környezetét.

A völgyben élők életét a pásztorkodás mellett a vallási ünnepek határozták meg. Makoldy szerencséjére a néhány hetes tanulmányútja során részt tudott venni Vissoye-ban a templomi körmeneten, és a St. Luc-ban tartott patrónusünnepen. A templomi körmenetet a templomkert falának tövében elhelyezkedve egy távolabbi, fix helyről követte figyelemmel. 3 darab fényképen rögzítette a templom körül zászlókkal vonuló hívek menetét a háttérben a Hotel des Alpes épületével (4. kép). Ezzel szemben a St. Luc-ban lévő zászlószenteléshez kapcsolódó patrónusünnepen (1912. augusztus 3.) a körmenet útvonala mellett közvetlen közelről vette le e napóleonkori katonaruhában menetelőket (5. kép). Erről az eseményről 2 darab felvétel maradt fent az utókor számára.

A svájci útjának tapasztalatairól, megfigyeléseinek eredményiről a Magyar Néprajzi Társaság 1913. április 30.-iki felolvasó ülésén tartott beszámolót. Ugyanebben az évben, ugyanebben a témában a Néprajzi Értesítő füzetében jelent meg tanulmánya 14 darab fényképfelvétellel illusztrálva. A kutatásról és a felolvasó ülésről Az Érdekes Ujságban (1913) megjelent híradás a korábban megismert fényképeken túl újabb 4 felvételt tett közzé a téma iránt érdeklődők és az olvasók örömére.

Svájc után 1913 nyarán Szicília szigetét kereste fel Semayer Vilibáldnak, a Néprajzi Múzeum igazgatójának a biztatására. Az északi, kelet, déli partvidéket, sőt Caltanissettánál a sziget belsejét is bejárta. Palermo, Belvedere, Caltanissetta, Monreale, Girgenti, Messina, Bocca városokban 48 darab fényképet készített 9×12 cm-es üvegnegatívokra. A legtöbb időt Palermóban töltötte, ahol a város utcáit és a Néprajzi Múzeumot bejárva 27 darab felvételen örökítette meg a múzeumi enteriőröket (20 darab), a helyiek mindennapjait (7 darab). A tervezettnél több időt tartózkodott itt, ezért kevesebb idő alatt tudta a sziget további részeit felfedezni. Állítása szerint az utazásának célja nem az volt, hogy új anyagot gyűjtsön, hanem hogy a néprajzi szakirodalomból megismert és a múzeum tárgyak által kapott információkon túl a saját tapasztalatai, benyomásai alapján megismerje Szicília lakosságának „jellemét”, életmódját, szokásait a sziget földrajzi adottságain, történelmi változásain keresztül.

Palermó felfedezésben segítségére volt Giuseppe Pitré (1843-1916) olasz folklorista, etnográfus, a palermói néprajzi múzeum igazgatója. Az ő nevéhez fűződik a 25 kötetes „Biblioteca delle tradizioni popolari Siciliane” (1871-1913) megírása, és a palermói néprajzi múzeumnak a megalapítása 1909-ben, ami a nagyközönség számára csak 1912-ben nyitotta meg kapuit. Muzeális gyűjteménye már az 1891-1892. évi palermói nemzeti kiállításon több ezer tárgyból állt, amit tovább gyarapítottak a megnyitásig.

Makoldy Sándor látogatásakor a múzeum igazgatója nagy lelkesedéssel mutatta meg a kiállításban szereplő tárgyakat. Ekkor készülhetett az a felvétel is, amin Gisuppe Pirté látható a lovagszínházi plakátok előtt (6. kép), aki szívesen látta vendégül otthonában, és vezette körbe a városban is Makoldyt.

A kiállításról készült 20 részes fotósorozat szisztematikusan rögzítette a kiállítási terekben elhelyezett tárgyegyüttesek csoportjait. Ezek révén a tárgyakat még ma is könnyen beazonosíthatóak vagy összevethetők az 1891-1892. évi kiállítás katalógusában található tárgyrajzokkal. A felvételek rögzítették a kor múzeumi installációs megoldásait is. A szabadon álló tárgyakat a földre (8. kép), magas állványokra, falakra helyezték, rögzítették. A sérülékenyebb tárgyakat üvegajtós szekrények segítségével próbálták védeni. A szicíliai nők, férfiak viseletét bemutató terrakotta bábuk is ilyen szekrényekben kaptak helyet (7. kép).

A 20. század elején útikönyvek, képeslapok révén ismert a szicíliai kordé. Makoldy utazása során a palermói múzeumban őrzött változatát is megörökítette, ami népművészeti remekmű, festett történelmi jeleneteivel, faragott elemeivel (9. kép). A kocsi palermói változata sárga alapon vörös díszítésű, ami a városban élők kedvenc színpárosítása volt. Búcsúk, egyházi ünnepek, nagyvásárok alkalmával használták, és az elé befogott lóra, szamárra is díszesebb szerszámokat adtak. A kordé kevésbé díszített változatát teherszállításra használták a mindennapokban. Bort, olajat, szenet szállítottak vele. (19. kép)

Makoldy látogatása idején a szigeten élők pásztorkodással és halászattal foglalkoztak elsősorban, de nem volt elhanyagolható a korábbi korokban a vadászat és a madarászat szerepe sem. A falra felhelyezett hálók, halászati eszközök változatos típusai is mutatják e két foglalkozás tárgyi eszközeinek sokszínűségét (10. kép). Makoldy a Szicíliáról írt kéziratában (NM EA 19770) külön említi a fényképen látható bárka modelljét. Sajnálta, hogy a látogatásakor csak ez az egy korallhalászatra használt bárkamodell (kereszt alakban kifeszített hálója utal tevékenységére) volt kiállítva. Az 1891-1892. évi kiállításkor a halászatra használt bárkák több régebbi típusú modelljét is láthatták az érdeklődők.

A szicíliai kordé mellett a 19. század elejétől elterjedő, nagy népszerűségnek örvendő „opera dei pupi” nevű bábszínházról is ismert Szicília. A bábjátékok alkalmával középkori lovagi irodalomon alapuló hősi legendákat, reneszánsz olasz vereseket, híres banditák és szentek életét bemutató történeteket adnak elő. A 11. képen látható bábszínházi kellék a paraván, a faragott lovagfigurák több tárgyhoz hasonlóan a palermói múzeum gyűjteményének része 1891-1892. évi kiállítás óta. Díszítésük a kor mesterembereinek kézjegyeit őrzi. Makoldy leírása szerint az ilyen típusú színpadnak hét figurája van, „melyek fegyverzetükkel, arannyal és ezüsttel díszített tunikájukban felvételeimen is szemlélhetők”. A színházi enteriőrben a falakat élénk színű színházi jeleneteket bemutató hatalmas kartonlapokat helyeztek, amik segítségével a bábszínházi előadásokat hirdették.

A múzeumból kilépve a különböző városok utcáin lencsevégre kapott szicíliaiak mindennapjaiba kaphatunk bepillantást egy-egy kép erejéig Makoldynak köszönhetően. A tengerparton beszélgető férfiak (12. kép), a fényképész előtt csoportba álló nők és gyermekek (13. kép), vagy a templomhoz vezető utcán a járdaszegélyen egymás mellett ülő koldusok révén (14. kép). A hétköznapi utcaképhez hozzátartozott a cipész, aki épp cipőt javít egy asztalnál (15. kép), a gyümölcsárus a szamár húzta kordéjával (16. kép), a munkába igyekvő kéményseprők (17. kép), a vak énekes egy szál gitárral a kezében hallgatósága mellett (18. kép), vagy a távolban a tengerparton végig menő olajat vagy éppen bort szállító lovas kordé (19. kép). Makoldy fényképei révén a 20. század elején élt olasz emberek és városok utcái elevenednek meg.

Az 1913-as szicíliai útját követően az 1914. évi általános mozgósításkor az 5. számú császári és királyi gyalogezredbe került, mint póttartalékos. Rövid ideig a harctéren szolgált, majd megbetegedett. 1916 májusában felmentették a katonai szolgálat alól. Ezután visszament tanítani a VI. kerületi állami főreáliskolába. Az 1913-as útjáról „Szicília népe” címmel először 1916-ban tartott beszámolót a Vasárnapi Munkásképző Országos Bizottsága kérésére. A svájci útjával ellentétben a szicíliai útjáról nem tartott külön beszámolót a Magyar Néprajzi Társaság felolvasó ülésén, és nem jelent meg cikke a palermói múzeum igazgatójáról, az általa létrehozott múzeumról, kiállításról, a szicíliaiak mindennapjairól. Az út során szerzett tapasztalatainak gépelt kéziratát (NM EA 19770) a Néprajzi Múzeum kézirattára őrzi.

Az első világháború eseményei, a változó frontvonalak nem tették lehetővé a külföldre való utazást, Makoldy fényképezési terepe is megváltozott. Másokhoz hasonlóan a magyar tájak, a Kárpát-medencében élő népcsoportok felé fordult. Az iskolai évkönyveknek köszönhetően tudható, hogy az adott évben az iskola tanárai mit tanítottak, mely egyesületeknek voltak a tagjai, milyen témá(k)ban adtak elő, vagy hol jártak tanulmányúton. Ezeknek a részletes beszámolóknak a segítségével igazolható, hogy Makoldy Sándor 1918-1919 körül a baranyavári sokácoknál és a szatmár megyei sváboknál is járt. A sokácoknál tett látogatását a hagyatékában található 20 darab 9×12 cm-es üvegnegatív is bizonyítja. A külföldi útjain készített felvételekkel ellentétben a baranyavári képeket a sokácok viseletének változatait bemutatva a csoportképek és a beállított jelenetek jellemzik (20., 21., 22. kép). Továbbá ebben az anyagban is megfigyelhető Makoldynak a zenészek és a temetők iránti érdeklődése 1-1 felvétel erejéig (23., 24. kép). A sokácoknál és a sváboknál tett látogatásainak részletei nem ismertek.

Szerző: Szűcs Enikő Viktória

Források

Budapest Főváros Levéltára: Dr. Makoldy Sándor gimnáziumi tanár iratai (HU BFL XIV.207)
Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története. Gondolat, Budapest, 1962.
Fodor Ferenc: Társasági ügyek. Földrajzi közlemények 1921. XLIX. kötet 1-4. füzet 67-68.
Makoldy Sándor: Az anniviardok ú.n. svájczi hunok multja és jelene. Néprajzi Értesítő 1913. 14. évf., 145-165.
Makoldy Sándor: Néprajzi jegyzetek a régi Szicíliáról és a palermói múzeumról (tanulmány). Néprajzi Múzeum, EA 19770
Makoldy Sándor: 1. A nőrablás és a rablóházasság szimbolikus maradványai hazánkban, 2. Házassági és lakodalmi szokásokhoz forrásanyag közlése. Néprajzi Múzeum, EA 19771
Makoldy Sándor: Mondaszövegek. Néprajzi Múzeum, EA 19772
Pitre, Giuseppe: Catalogo illustrato della mostra etnografica Siciliana. Palermo, 1892.
Péch Aladár (szerk.): A budapesti hatodik kerületi m. kir. állami főreáliskola értesítője 1920-21. Budapest, 1921.
Péch Aladár (szerk.): A budapesti hatodik kerületi m. kir. állami Kemény Zsigmond főreáliskola értesítője 1921-22. Budapest, 1922.
Raj Ferenc (szerk.): A budapesti VI. kerületi állami főreáliskola 20-ik évi értesítője az 1909-1910. évről. Budapest, 1910.
Raj Ferenc (szerk.): A budapesti VI. kerületi állami főreáliskola 23-ik évi értesítője az 1912-1913. évről. Budapest, 1913.
Raj Ferenc (szerk.): A budapesti VI. kerületi állami főreáliskola 26-ik évi értesítője az 1915-1916. évről. Budapest, 1916.
Raj Ferenc (szerk.): A budapesti VI. kerületi állami főreáliskola 27-ik évi értesítője az 1916-1917. évről. Budapest, 1917.
X: Hún utódok Svájcban. Az Érdekes Ujság 1913. május. 11., 1. évf., 8. szám, 15.
X: Lezajlott Barcs Zoltán dr. budapesti parlamenti gyorsirodai titkár kolozsvári tanfolyamának vizsgája. Keleti Újság 1941. szeptember. 16. 5.old.
X: A „Vasárnapi Munkásképző Országos Bizottság” kinevezése. Magyar Iparoktatás 1917-19718. 22. évf., 9-10. szám, 255.
X: Áthelyezés. Nagykároly és vidéke 1909. október. 07., 26. évf., 40. szám, 3.
X: A Magyar Történelmi Társulat 1907 évi deczember hó 5-én d.u. 5 órakor tartott r. vál. ülésének jegyzőkönyve. Századok 1907. 958-960.
Várhelyi Ferenc (szerk.): A verseczi m. kir. állami főreáliskola értesítője az 1904-5. tanévről. Versec, 1905.