Diplomácia és fotográfia I.

Fotográfusok a távol-keleti diplomáciai és kereskedelmi missziókban és az Osztrák–Magyar kelet-ázsiai expedíció fényképei

I. RÉSZ

A 19. század második feléig a Távol-Kelet, elsősorban Kína és Japán, diplomáciailag, kereskedelmileg és kulturálisan is zárt világ volt. A térségben jelenlevő gyarmatosító országok missziókat szerveztek a kereskedelmi nyitás érdekében. A gazdasági érdekekkel azonban már a korai időktől az idegen, egzotikus kultúrák iránti érdeklődés, kíváncsiság is párosult. A fényképezés technikájának feltalálásával és elterjedésével felmerült az igény a távoli tájak és emberek fotográfiákon való megörökítésére is. Ezek készítői többségében olyan amatőr fényképészek voltak, akik valamilyen diplomáciai küldetést teljesítettek vagy kereskedelmi hajók tisztjeiként szolgáltak. A kelet-ázsiai diplomáciai, kereskedelmi missziók közül több már a 19. század közepén hivatásos fényképészt is alkalmazott. Így az Osztrák-Magyar Monarchia által szervezett, 1868-ban induló kelet-ázsiai misszió is alkalmazott hivatásos fotográfust Wilhelm Burger személyében, akinek felvételei, a Xántus János által gyűjtött felvételek mellett jelentős részét adják a misszió Néprajzi Múzeumban őrzött képanyagának.

A gyarmati igazgatás által Kelet-Ázsia egyes területei már a 19. század közepén megismerkedhettek a fényképezés technikájával. A legkorábbi, innen származó fényképfelvételek Holland Kelet-Indiában, a mai Indonézia területén, a gyarmati kormányzat által indított régészeti felmérés során készültek. A 19. században a holland gyarmatosítók érdeklődése egyre nőtt a jávai régiségek, mind az épített örökség, mind pedig a műtárgyak iránt. Az 1778-ban alapított Batáviai Művészeti és Tudományos Társaság először rajzokat készíttetett ezekről a műemlékekről, majd a fotográfia fejlődésével természetszerűleg ezt az új technikát is felhasználta a dokumentálásban a Holland Kelet-Indiai kormányzóság anyagi segítségével. Erre a feladatra alkalmazták az eredetileg festő és színész belga Isidore van Kinsbergent, aki 1851-ben érkezett Batáviába (ma Jakarta), ahol színészként és színházi díszletek festéséből élt. 1862-ben már hivatásos fotográfusként vett rész a Sziámra (ma Thaiföld) induló holland diplomáciai misszióban, majd egy évvel később a gyarmat főkormányzóját, Sloet van de Beelet kísérte Jávára és Balira. Ott készített képei olyan tetszést arattak, hogy Kinsbergennek engedélyezték, hogy felvételt készítsen a helyi ellenállás elfogott vezetőjéről. Később Batáviában telepedett le, ahol fényképészeti műtermet is alapított. (HANNAVY 2008, 740.)

Az 1830-as évek végén a fotográfia, azaz Daguerre és Nicéphore Niépce találmányának bejelentésekor, a Távol-Kelet más területei, mint Kína és Japán szinte teljesen elzárkóztak az európai diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok elől, így a technikai újdonságok sem jutottak el ezekbe a birodalmakba. Az 1860-as évekig, a két ország nyugat felé nyitásáig, csak nagyon kevés adat és kép maradt ránk a fényképezés távol-keleti kezdeteiről és elterjedéséről. A gazdasági elzártságban a ritka kivételt Hollandia képezte, akinek privilegizált kereskedelmi kapcsolatai voltak a japán sógunátussal. Így 1843-ban egy nagasaki japán kereskedő megrendelte az első Daguerre fényképezőgépet, de rejtélyes módon a küldeményt visszaküldték, és a szerkezet csak 1848-ban érkezett meg Nagasakiba (HANNAVY 2008, 769.). A fényképezés Kínában is csak a 19. század második felétől kezdett elterjedni. Egyik úttörője az 1850-es évek végén William Nassau Jocelyn volt, aki Lord Elgin angol diplomáciai missziójához csatlakozott. Jocelyn segédtitkári és hivatalos fotográfusi kinevezést kapott, és 1858-ban utazott Sanghajba, hogy csatlakozzon a misszióhoz. Fényképei közül csak néhány maradt meg, ezeket a Victoria and Albert Múzeum őrzi.

Külföldi turisták híján, néhány misszionáriuson és európai diplomatán kívül az akkoriban megnyílt kereskedelmi kikötőkben letelepedett európaiak inkább az üzlettel foglalkoztak, és kevésbé a költséges, és akkor még nehézkes fotografálással.

A 19. század második felétől a Távol-Kelet addig még önálló államai már nem tudtak ellenállni az európai gazdasági terjeszkedésnek. 1858-ban Kínát követően Japán is kereskedelmi szerződést kötött több nyugati állammal, az Amerikai Egyesült Államokon, Hollandián, Oroszországon, Anglián és Franciaországon kívül még hat európai országgal. Azt ezt követő tíz évben sorra csatlakoztak Európa kisebb államai is. Az Osztrák-Magyar Monarchia számára a kiegyezés után, nagyjából a japán Meidzsi-restaurációval egy időben, 1868-ban teremtődtek meg a feltételei a kezdeményező külpolitikának. A kedvezőtlen bel- és külpolitikai helyzet dacára tengerészeti-kereskedelmi körökben már az ötvenes években felmerült a két kelet-ázsiai állammal való kapcsolatfelvétel gondolata (SZERDAHELYI 2009, 31.). A Monarchia ázsiai missziói elsősorban a nagyhatalmi jelenlét kimutatására, tudományos célokra és kereskedelmi kapcsolatok létesítésére korlátozódtak. A vélt vagy valós nagyhatalmi jelenlét demonstrálása és a kereskedelmi célok mellett a Monarchia haditengerészeti felfedezőútjainak tudományos feladata is volt: elsősorban geográfiai, természettudományi kutatásokat végeztek az utak során (TÓTH 2016, online).
A magyar muzeológia és fotótörténet szempontjából is különös jelentősége van annak a diplomáciai, kereskedelmi és tudományos missziónak (hivatalos nevén K.u.k. Expedition nach Ostasien), amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia szervezett a Távol-Keletre 1868-71-ben. 1868. július 17-én Ferenc József császár és – mindössze alig egy esztendeje – magyar király jóváhagyta a tervet. Az expedíció vezetésére báró Anton von Petz ellentengernagy kapott megbízatást. Osztrák–magyar közös expedícióról lévén szó, Magyarország vállalta a költségek 30 százalékát, amelyet leginkább a kereskedelmi fellendülést is elősegítő tudományos kutatásra szántak. Ennek a vállalásnak azonban szimbolikus jelentősége is volt, a magyar kormány ezzel is jelezte önállóságát a vállalkozásban. Miután ebbe az osztrák fél is beleegyezett, Magyarországnak ez alkalommal is lehetősége nyílt, hogy önálló államiságát a keleti világ tudtára hozza.

A kiegyezést követő évben a Magyar Királyi Minisztertanács Budán, 1868. január 16-án, gróf Andrássy Gyula magyar miniszterelnök elnökségével tartott minisztertanácsi ülésen tárgyalta a Monarchia távol-keleti expedíciójának ügyét. A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Nemzeti Múzeum részéről felterjesztés érkezett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, báró Eötvös Józsefhez, amelyben tudományos gyűjtőmunkát képviselő szakemberek kiküldését javasolják az expedícióval. A kereskedelmi miniszter a küldetés gazdasági célkitűzéseit hangsúlyozta, de egy magyar diplomata és három kereskedelmi megbízott mellett nem zárkózott el néhány, az Akadémia által meghatározott feladatokkal megbízott kutató kiküldésétől. Szabó József egyetemi tanár 1868. júliusában terjesztette elő javaslatait az expedíció tudományos feladatairól, s hangsúlyozta a magyar múzeumok részére történő gyűjtőmunka fontosságát. A 13 kereskedelmi szaktudósítóból és diplomatákból álló küldöttségbe öt magyart delegáltak: Bernáth Géza követségi attasét, Hengelmüller László főkonzulátusi attasét, Cserei Manó és Kaas Ivor kereskedelmi szaktudósítókat, valamint Xántus Jánost, a neves természettudóst, a Pesti Állatkert akkori igazgatóját. Xántus az első felkérést visszautasította, mivel úgy gondolta, hogy az nem fog kellő tudományos eredménnyel szolgálni. Később viszont, amikor megtudta, hogy az osztrákok több megbízottat küldenek saját gyűjteményeik gyarapítására, hazafias kötelességének érezte, hogy elvállalja a feladatot (NM EA 1026, 5.).

A félreértések elkerülése végett Xántus János báró Eötvös József megbízására, külön szerződéssel és költségkerettel vett részt a vállalkozásban, küldetése lényegében a magyar közgyűjtemények, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Királyi Tudományegyetem természetrajzi, néprajzi és könyvtári kollekciójának megalapozására és gyarapítására korlátozódott.[1] A szerződés teljes szabadságot nyújtott Xántusnak, lévén tartalmazott egy kitételt, mely szerint, ha úgy tartja kedve, bármikor elhagyhatja az expedíciót és ott folytathatja gyűjtését, ahol akarja. Az expedíció 1868. október 18-án indult útnak két osztrák hadihajó, a Donau fregatt és az Erzherzog Friedrich korvett fedélzetén. A két hajóparancsnok mellé titkári és kereskedelmi bizottságokat rendeltek. Mivel Xántus csak ez után, 1868. november 29-én megkapta megbízását, később csatlakozott hozzájuk. A Szuezi-csatorna ekkor még építés alatt volt, így a két hajónak meg kellett kerülnie a Jóreménység fokát. Xántusnak azonban közel fél évvel később már Szuezen keresztül elegendő ideje állt rendelkezésre ahhoz, hogy a tervek szerint 1869. márciusában Szingapúrba érő expedícióhoz ott csatlakozhasson. Így, már Xántus Jánossal kiegészülve jutott el az expedíció Sziámba, ahol 1869. május 17-én kötötték meg az első kereskedelmi és hajózási szerződését. Ezt követően a küldöttség három hónapot időzött Kínában, ahol hasonló szerződések megkötésére került sor, majd Japán felé hajózott. Az expedíciót szállító két hajó szeptember 16-án reggel érte el Japán partjait, és a kora délutáni órákban futott be Nagaszaki kikötőjébe.

^{[1] Xántus János: Kelet ázsiai utazásom című kéziratában, amelynek a Scherzer ellen igazolás alcímet adta, írja: „ … a kiküldetés célja a magyar nemzeti múzeum, magyar tudományos akadémia, s a magyar kir. tudom. egyetem természetrajzi, népismei éls könyvészeti gyűjteményeinek gyarapítása, s az ottani természeti és népismei állapotoknak tanulmányozása révén tekintetes uraságodnak teendője leend mindenekelőtt a tudomány fentebbi ágazataira vonatkozó tárgyaknak gyűjtése illetve készpénz vétel vagy csere útján beszerzése.” EA 1026, 13.}

Xántus János már a Japán felé tartó állomásokon is folytatta tárgy és fényképgyűjtő tevékenységét. Gyűjtései a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumának Fénykép- valamint Rajz- és festménygyűjteményében találhatók. Bár az expedíció során maga nem készített fényképfelvételeket, de több mint 160 ceruzarajzot készített és 172 fényképet gyűjtött helyi fotográfusoktól.

Rövid pihenőt követően 1869. október 2-án már Jokohama kikötőjében lengett az osztrák–magyar lobogó. Másnap, Ferenc József névnapján Japán is kifejezte tiszteletét. Október 6-án hajóztak át Jokohamából Tokióba. Az expedíció fényképészeti vonatkozásainak folytatását a következő alkalommal megjelenő II. rész tartalmazza.

Szerző: Csorba Judit

FELHASZNÁLT IRODALOM

Hannavy, John: Encyclopedia of Nineteenth-Century Photography. Routledge, New York – London, 2008.

NM EA 2016.sz. A Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumának Kéziratgyűjteménye. Xántus János: Kelet Ázsiai kirándulásom NM EA 2016.sz.

Szerdahelyi István: Az Osztrák–Magyar Monarchia és a Japán Császárság között 1869. október 18-án kötött kereskedelmi szerződés. In: Farkas Ildikó – Szerdahelyi István – Umemura Yuko – Wintermantel Péter szerk.: Tanulmányok a magyar-japán kapcsolatok történetéből. 2009. http://www.academia.edu/10226125/Tanulm%C3%A1nyok_a_magyar-jap%C3%A1n_kapcsolatok_t%C3%B6rt%C3%A9net%C3%A9b%C5%91l

Tóth Gergely: A monarchiabeli Magyarország és a Meidzsi- és kora Tajsó-korabeli Japán kapcsolattörténete (1869-1913) c. művét idézi https://sciencemeetup.444.hu/2016/12/23/miota-ok-csinaljak-a-tortenelmet-a-kis-japaniak-nagy-a-gusztusunk-rokonsagba-lepni-veluk