A fényképészet alakulása egy kisvárosban

Vázlat balassagyarmati fényképezés első évtizedeiről I.

„Valódi mezei tanya, se falu, se város; – tele zsidó- és piszokkal, minden legkisebb nyoma nélkül a valódi civilisátiónak.” – A csípős nyelvű Vahot Imre fogalmazott így a Pesti Divatlapban, miután papírra vetette a Váctól Balassagyarmatig 1846. júliusában tett útjának főbb élményeit. „Hanem azért a tekintetes karok és rendek gyűléshelyéül – megjárja.” Nógrád vármegye székhelyét 1790-ben helyezte át a szomszédos Szűgyből Gyarmatra. Épült is 1832-35 között egy hatalmas megyeháza. Amikor Petőfi utazott át a városon csak erről emlékezett meg, illetve az épülő emeletes börtönről, mely azóta párját ritkító műemlék lett a maga nemében, nemzetközi összevetésben is. Vahot szerint Balassagyarmat „derék város, már csak azért is, mert magyarok is laknak benne” (s mert két vendégfogadója és egy nőnevelő intézete is van). Az önkényuralom idején Boževa Nemcova, cseh írónő szerint Balassagyarmat 8000 lakosa közül 2000 zsidón, tíz szerb családon és kevés cigányon kívül mindenki szlovák. Az írónő 1852-ben hat hónapot töltött a megyeszékhelyen négy gyermekével és vámfelügyelő férjével, akit ekkor helyeztek a városba. Nehezen hihető, hogy egyetlen magyar se lett volna. Ha sokan nem is, de akik voltak talán tartózkodtak attól, hogy a finánclaktanyában lakó császári hivatalnok feleségével érintkezzenek. A városról és népéről egyébként az írónő nagy rokonszenvvel írt, az elmaradottságot is megértően kezelte. Gyarmatról többek közt megjegyezte, hogy Debrecen után itt van a legtöbb sár Magyarországon. Volt tehát honnét indulni, hogy a történelmi Magyarország legkisebb megyeszékhelye, amely városi rangját még 1886-ban elveszítette – Nógrádban ilyennel egyedül Losonc bírt –, kiemelkedjen környezetéből és urbánus hellyé váljon.

A városiasodás és a magyarosodás a kiegyezést követő évtizedekben vett lendületet. Az 1890-es években megindult a várost Váccal, majd Losonccal, Aszóddal összekötő vasútvonalak építése. A város területileg is növekedett. Honvédkaszárnya épült, majd kórház, polgári iskola, városi park, törvényszék, pénzügyi palota, posta, új városháza, és így tovább. A régi vásártér helyén új városrész fejlődött ki, az Otthon-telep polgári lakóházakkal, villákkal, majd a szomszédos négy-öt utcában a Tisztviselőtelep, a vasút túloldalán pedig a Vasutas-telep. Az 1890-es évek végén kiadott első képeslapok is a városiasodás ilyen jelképeit állítják előtérbe (1. kép). A város vezetői igyekeztek a közállapotokat javítani, valami a külcsínt hozzáadni a még mindig falusias, sáros településhez. Az építkezések ellenére a századfordulón a város mai belterületén még nagy üres telkek álltak, az utcák állapota lehangoló volt. Emeletes épületet csak a Fő utcán találhatott a látogató, aki két szerény szálló között válaszhatott, ha éjszakára is maradni akart. A helyi társadalom szerkezete lassanként azért átalakult, a dzsentri és a parasztlakosság mellett a polgári rétegek súlya megnőtt. A megyei, járási és városi intézmények hivatalnokai, kerekedők, üzlettulajdonosok, ügyvédek, tanárok, az iparosok száma megszaporodott. Ebben a közegben szerény mértékben, bár növekvő igényeket kielégítve a fényképészmesterség is meghonosodott.

A Balassagyarmaton tevékenykedő fényképészekkel kapcsolatos eddigi legkorábbi adat a Nefelejts című „szépirodalmi és képes hölgydivatlap” 1865. szept. 3-i számában jelent meg. Ennek az első híradásnak szinte minden sora/szava forrásértékű a helyi fényképészet története szempontjából. A lapszám „borítékján”, azaz a borítólapon (az Arcanum digitalizált példányban hiába keressük) egy gyarmati levelező hírt adott arról, hogy pár héttel korábban Letzter kassai fényképész látogatta meg a várost. Segédével tömérdek arcképet tett papírra. „Csak ugy özönlött hozzá a helybeli és vidéki közönség. És méltán, mert kivált chromophotographiai (szines) képeik (melyeknek mutatványait eleinte, mig t. i. meg nem győződénk, hogy a mutatványok saját müveik, körülbelül Párisban készülteknek hivők) minden e részbeni igényt nemcsak kielégitenek, de messze is túlhaladának.” A vendég fotográfus Letzter Lázár volt, aki a híradás szerint Mehádiába távozott – ennek közelében van a divatos Herkulesfürdő –, onnan pedig útjukat „kicsit tovább” Amerikába szándékoztak folytatni. A levelező szarkasztikusan még megjegyezte, hogy képzelhető az a két „szerencsétlen flótás helyzete” – „mert ismét van itt két k(g)épész” –, akik „Gyarmattól azt követelnék, hogy ez ismét üljön nekik”. Tehát ismét van a városban két fényképész, akik Letzterhez nem foghatóak, inkább csak gépiesen állítják elő munkáikat.

Az adott pillanatban három fényképészről van tehát szó, s az iménti utalás szerint már őelőttük is volt „képész” a városban. Letzter Lázár a magyar fotótörténet viszonylag ismert alakja, aki szinte állandóan úton volt és több városban is állított fel műtermet. A segédjével – ekkor Lovich Antallal – Balassagyarmaton tett útjáról eddig más forrásból nem lehetett tudni. Mi több, az is kiderül, hogy a közönséget elkápráztató kromofotográfiákat vitt magával, illetve ilyeneket készített helyben is, hiszen a gyarmatiak is meggyőződhettek róla, hogy a mutatványokhoz hasonló képeket vesznek fel róluk is. Képek hiányában azonban nem állapítható meg, hogy a chomophotographia pontosan mit is jelentett az adott helyzetben. Lehetséges, hogy a két rétegű, sok gondosságot igénylő kromotípiát, vagy valamilyen egyszerűbb színezéses módszerrel előállított képet. Ha csak az utóbbi lenne, akkor azért a gyarmatiak álla sem esett volna le annyira, mint ahogy a levelező ezt határozottan állította. Még az is lehet, hogy mindkét műfajban, két árfekvésben is kiszolgálták a közönséget.

Az is megjegyezhető, hogy a polgárosuló vidéken nem csak fényképészek rótták az utakat, hanem többek között a műveltség emelésére esküdött írók, poéták, muzsikusok, színészek is. A jónevű kassai fényképésszel egyidőben érkezett Gyarmatra a Szabó és Filippovics színtársulat. Szintén Kassáról jöttek és Pesten át Győrbe tartottak. A két „vándorszolgáltató” egyaránt olyasmit kínált a gyarmati közéletnek, amellyel a helybeliek nem rendelkeztek.

Ki lehetett a „két szerencsétlen flótás”, illetve az esetleges „előd”, akik alacsonyabb szinten, de a gyarmatiak fénykép iránti igényeit az 1860-as évek derekán kielégítette? Nem tudjuk. Az a néhány fennmaradt vizitkártya, amely erre az időre, illetve a következő évtizedre tehető, nem datált, s más forrásból is csak elvétve lehet a képek kartonjára nyomtatott nevekről némi információt megtudni. Az egyiket talán azonosíthatjuk Erdősy Rezsővel, akinek egy munkáját a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi (2. kép). Ennek az erősen kopott vizitkártyának a hátoldala a fényképész székhelyeként Vácot és B.Gyarmatot egyaránt feltünteti (3. kép). Az eddigi kutatói vélemények szerint ez az ismeretlen fiatal nőt ábrázoló portré 1868-ban, vagy akörül készült. A hátlapon ceruzával írt feljegyzés szerint a lefényképezett fiatal nő 1845-ban született. Emiatt a más kéztől származó 1875 körüli datálás kevéssé hihető. Talán igaz, hogy Erdősy Vácról ment a nógrádi megyeszékhelyre, de történhetett éppen fordítva is. Egyikhez sem sikerült eddig információt találni a megyei lapban, de váci sajtóban sem, vagy másutt. Erdősy később egyik alapítója volt a Kolozsváron Veress Ferenc által kiadott Fényképészeti Lapoknak, s portréja látható az alapítókról összeállított 1882-es tablóképen.

A balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtár Honismereti Gyűjteményében van két felvétel „Ferencsik J. fényképész B.Gyarmaton” hátlapfelirattal (de eltérő ábrával). Mindkettő Jeszenszky Kálmán (1873–1946) volt balassagyarmati plébános hagyatékából került a gyűjteménybe Kovalcsik András négy évtizeddel ezelőtti gyűjtőmunkája jóvoltából. A név teljességgel ismeretlen, egyetlen fotótörténeti adatnyilvántartásban sem lehet megtalálni, és a helyi sajtóban sem. Dátum egyiken sincs, egy-egy ismeretlen férfit ábrázol, a zsinóros, magyar ruhás öltözet szerint az 1860-as évek derekán, vagy pár évvel azt követően készülhettek. Talán mindketten a helyi vagy a környékbeli nemesurak közül kerültek ki. Feltételezhető, hogy Ferencsik a Kassáról ide látogató fényképésszel egyidőben működött Balassagyarmaton.

A Nefelejts híradása után egy újabb vándorfényképészt a Nógrádi Lapok 1873. júl. 30.-i száma nevezett meg: „E napokban Tyroler nevü fényképész üté fel sátrát városunkban. A sok árnyképhez, melylyel most környezve vagyunk, a kép fényesb oldalának hozzátársitása valóban kívánatos lehet.” Ezek szerint az első Gyarmaton készült fényképek után valami szünet állhatott be és az árnyékképek jöttek divatba. Tyroler B. (Béla? Benjamin?) működéséről Esztergomból és Alsókubinyból vannak adatok. Egyetlen gyarmati jelzetű képét sem ismerjük.

Három évvel később egy ügyes, távozóban lévő fényképészről írt a megyei lap, aki „több kedves fényképe után szép emléket hagy városunkban”. A hír azoknak szólt, akik „Stephány Ottó fényképész úrnál magukat levétetni óhajtják”. Még egy hétig „felvételeket elfogad”, mert aztán huzamosabb időre eltávozik a városból. Ő az átutazóknál huzamosabb ideig lehetett a városban. Egyelőre két gyarmati fényképét ismerjük. Az egyik egy jól sikerült női portré (7. kép), a másik egy szerényebb családkép (8. kép). Kartonjain „académiai festőnek és fényképésznek” nevezi magát. Az akadémiai képzettségre eddig nem sikerült adatot találni, fényképészként neve azonban aránylag ismert, sokfelé megfordult (Gödöllő, Veszprém, Oravicza, Szeged). Az 1873-as bécsi világkiállításon Oravicza-Bányát és vidékét megörökítő felvételeit állította ki. Nem tért vissza Gyarmatra, az 1890-es években Szabadkán lett elismert és kedvelt fotográfus.

Szórványos és még korántsem teljeskörűen feltárt sajtóhírek szerint az említetteken kívül mások is felkeresték a nógrádi megyeszékhelyt az ezredforduló előtti időszakban. Gévay Béla Budapestről több ízben járhatott itt, 1882-ben biztosan. Halmi J. Béla Losoncról rándult át, többek között 1889-ben az új főispán beiktatása alkalmával. Két évvel később Kiszer Nándor és Lovich Antal budapesti fényképészek utaztak át városon, akik nagyobb számú megrendelések esetén „házon kívül is” vállaltak munkát (9. kép). Az utóbbi – mint láttuk – Letzterrel már megfordult a városban. Hozzájuk képest több időt, feltehetőleg pár évet töltött Balassagyarmaton Pollák Soma, aki mint „b.-gyarmati fényképész 15 forint birságpénzt” (késedelmi díjat) engedett át a tervezett Madách-szobor költségeit gyűjtő alapra 1881-ben. A magyar iparosok és kereskedők 1885-ben kiadott adattára Balassagyarmaton egyetlen fényképészt tüntet föl: őt. Ekkor a Pollák családnév ismert volt a városban, több ilyen nevű gyermek is szerepel az izraelita népiskola tanulói között. Pollák Soma ide-oda mozgását jelzi, hogy a Honismereti Gyűjteményben lévő egyik vizitképének nyomtatott hátoldala Vácon, egy másik Pesten és két ízben Balassagyarmaton jelzi működési helyét (10. kép). Egy másolatban, gyarmati felirattal meglévő fényképe Reményi Károly városbírót ábrázolja. Készített róla egy másik felvételt is, amely azonban nem a gyarmati, hanem a váci műterem kartonján maradt fenn (11–12. kép). Ez is figyelmeztet arra, hogy a vizitkártyák vagy kabinetképek nyomtatott információit nem vehetjük minden esetben perdöntőnek abból a szempontból, hogy a felvétel hol készült, illetve kit ábrázol.

Balassagyarmaton is járt egy igazi utazó fényképész, a franciás nevű Jeanot Ferenc, aki egyike volt a Fényképészeti Lapok említett 1882-es összesítésében megnevezett 26 utazó fotográfusnak. A Honismereti Gyűjteményben van egy bécsi és két balassagyarmati jelzetű fényképe. Az utóbbiak hátlapján a városnév és az aláírás kézírással, a bécsin nyomtatva szerepel. Más gyűjtemények alapján nyitrai jelzetű képeket ismerünk tőle. Ebben a gyűjteményben Perényi János A. Nándortól is található két vizitkép. Neve és „B. Gyarmat” a nyomtatott kartonján olvasható. A verso szerint fényképészeti műterme a Templom utca 85. sz. alatt működött (11–12. kép). Ő is teljesen ismeretlen és semmilyen információval nem rendelkezünk róla, illetve működéséről.

Utolsóként Deutsch Gyulát kell megemlíteni, aki elsőre nagyon is hasonló eset, mint az előbbi: az ő neve sem fordul elő a fotótörténeti nyilvántartásokban, helytörténeti feljegyzésekben. A családnév olyannyira általános, hogy csak ez alapján szinte lehetetlen fogódzót találni. Az adott időben például Balassagyarmaton Deutsch Józsefnek hívták az ortodox zsidó hitközség főrabbiját, de ez a szál nem vezet eredményre a fényképészt illetően. A Honismereti Gyűjteményben Deutsch Gyulától egy visitkép található, mégpedig egy polgári ruhás fiatal hölgy igen szép, jó minőségű mellképe (15. kép). Kilétét nem tudjuk, nincs róla adat. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképgyűjteménye pedig egy katonatiszt portréját őrzi  tőle (14. kép). A képre tollal írt név időközben elmosódott, a hátlap ellenben időhöz köti a felvételt: a kézírásos jegyzet szerint 1894-ben készült.

Ez a dátum már nyújt némi fogódzót a további kutatáshoz. Ezúttal nem részletezhető, hosszadalmas nyomozás után kiderült, hogy Deutsch Gyula a később világhírű Dolly Sisters táncos testvérpár édesapja, aki családjával 1895–1898 körül költözött Balassagyarmatról Budapestre. Innét vezetett aztán az út az Egyesült Államokba. Mint annyi sztáréletrajzban, itt is megszámlálhatatlan legenda, vétlen félreértés, felejtés, vagy tudatos torzítás kibogozhatatlan szövedéke fedi el a valóságos történéseket. A testvérpár karrierjét legrészletesebben feldolgozó amerikai monográfia szerzője például azt írta, hogy az apa mint Budapest legismertebb fotográfusa (!) igen jómódú volt (!), aki fényképészként ismerte meg feleségét, a Volka Színház (?) híres táncos- és színésznőjét. Szerinte Jenny és Rosie, a két későbbi revüsztár Budapesten született. A balassagyarmati izraelita hitközség anyakönyve szerint Deutsch Gyula címfestő és fényképész – született 1864-ben Siófokon – 1891. szeptember 27-én kötött házasságot a helyi szobafestő Weisz Samu Margit nevű lányával. Az ikerpár, Janka és Róza rá egy évre október 25-én született Balassagyarmaton, egy fiú testvérük hat évvel később viszont már Budapesten. Amikor Deutsch Gyula 1903-ban először kelt át az óceánon, a New York-i bevándorlási hatóságok előtt fényképésznek mondta magát. Sem ekkor, sem a második alkalommal, sem az állampolgárság megszerzésekor, sem az 1920-as népszámláláskor nem nevezte magát Deli (vagy Delly) Juliusnak, mint ahogy az ikrek későbbi mesés karriertörténeteiben az állítólagos, Budapesten történt magyarosításra rendszeresen hivatkoznak, hanem Deutschnak. A feleségéről és a 2-3 éves leányairól készült felvételét, amelyet Herczeg Géza adott közre a Dolly Testvérekről írt életrajzi regényében 1928-ban, nyugodt szívvel tarthatjuk saját balassagyarmati munkájának (17. kép). Így háromra emelkedett az ismert felvételeinek a száma. A családról szőtt legendák további (ki)bogoz(gat)ása pedig más lapra tartozik.

Szerző: Fejős Zoltán

Forrás

Boževa Nemcova: Egy magyar város (Gyarmat). Néprajzi leírás. [1854] In: Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1996. Szerk.: Tyekvicska Árpád. Balassagyarmat, 1997. 131–171.
Ipoly, 1873–1874
Kovalcsik András: Balassagyarmati fényképészek és fényképek. (Ipartörténeti vázlat). Kézirat, Balassagyarmat Madách Imre Városi Könyvtár Honismereti Gyűjteménye. Képmellékletek nélkül megjelent Balassagyarmati Honismereti Híradó, 7. 1986. 2. 51–57.
Magyarország iparosainak és kereskedőinek czim- és lakjegyzéke. Szerk.: Jekelfalussy József. Budapest, Athenaeum, 1885.
Nógrádi Ellenzék, 1886–1890
Nógrádi Lapok és Honti Hiradó, 1873–1905
Nógrádi Lapok, 1874
Vahot Imre: Vácztól Balassagyarmatig. Pesti Divatlap, 1846. okt. 3. (40. sz.) 789–790.

További irodalom

Balassagyarmat történet 896–1962. Szerk.: Balogh Sándor. Balassagyarmat, 1977
Chapman, Gary: The Delectable Dollies. The Dolly Sisters, Icons of the Jazz Age. Thrupp: Sutton Publishing, 2006
Fejér Zoltán: Adalékok Vác fotótörténetéhez. I. rész. Műtermek a városban 1868-1918 között. Vác, Dunakanyar Fotóklub, 1994
Fejős Zoltán – Peternák Miklós: Magyarországi fényképészek, 1882. Fotótörténet 2. 2022. 203–214.
Herczeg Géza: A Dolly Sisters. Két magyar lány utja a Városligettől a világhírig. [Első rész.] Színházi Élet, 1928. de. 23. (52. sz.), 181–202.
Kovalcsik András: Arcok Balassagyarmat múltjából. Balassagyarmat, 2001
Raffai Judit: Komponovane fotografije: Subotički fotografi od 1860. do 1941. godine / Megkomponált fényképek: Szabadkai fényképészek 1860 és 1941 között. Subotica: Gradski muzej, 2014
Zonda Tamás: Balassagyarmat jeles polgárai. [Balassagyarmat] 2018