Karthágó romjainál

Misszió +

1896-ban a világ különböző pontjáról számos hittérítő küldött tárgyakat, könyveket és fényképeket egy nagyszabású missziós kiállítás létrehozásához Ribényi Antal, kispesti plébános felhívására, aki a bevételből új plébániatemplom építését kívánta finanszírozni. A befolyó összeget növelte, hogy az állam a kiállítás zárását követően annak teljes anyagát megvásárolta a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya, a jelenlegi Néprajzi Múzeum számára.

Az legtöbb Észak-Afrikában működő orientalista fotográfus munkásságában jelentős helyet foglalt el a korszak helyi turistalátványosságainak és frissen feltárt régészeti kutatásainak dokumentálása. Ebbe a körbe tartoztak Karthágó romjai is, amelyről jelenleg öt felvételt őriz a múzeum missziós fényképanyaga, noha a leltárkönyv tanúsága szerint Karthágóról összesen tizennégy fotót küldtek a Tunéziában működő hittérítők. Emellett nyolc darab műtárgyfotót az Alfred Louis Delattre által alapított Musée Lavigerie de Saint-Louis-ból, ahol a karthágói ásatások során talált tárgyakat mutatták be.

Részben a dokumentálás, részben a szuvenírgyűjtés vágyának kielégítésére készült kültéri karthágói fotók közül három képen megtalálható a szerző szignója, míg két felvétel anonim. Az előbbiek egyikén a sorszám és a francia cím mellett a Phot. Garrigues. – Tunis nyomtatott betűs felirat olvasható (8. kép), a másik kettőn kézírással a Soler Phot. Tunis (1. és 2. kép). A két műterem pályafutása számos ponton mutat hasonlóságot, de leginkább, mint egymás legnagyobb riválisai jelentek meg a térségben. Mindketten Tunisz első jegyzett fotóstúdiói közé tartoztak, és több költözés után évtizedeken keresztül ugyanabban az utcában, az avenue de la France-ban működtek. A Garrigues stúdió előbb a 9-es, majd később az 5-ös szám alatt volt megtalálható, míg a Soler fényképészet az utca 10-es számú épületében nyílt meg. Mindketten működtek  a tuniszi uralkodó hivatalos fotósaként, előbb Garrigues, majd  Soler.

Az utóbbi fényképész esetében tudható, hogy egy személyt takar a pozitívokon olvasható szignó, az 1861-ben született Francisco Solert. Első műterme üzemeltetését sógorával, Juan Paviaval közösen kezdte meg szülővárosában, Oránban. Később önállósodott és 1890-ben Tuniszba helyezte át székhelyét, ahol az 1900-as évek elején két unokaöccse, Desiré és Adrien Pavia csatlakozott hozzá. Soler 1908-as visszavonulása után ők vették át a műterem üzemeltetését SOLER – PAVIA Frères néven. Az 1905-ös Almanach Hachette a ’tunéziai gyarmatosítás meghatározó alakjaként’ hivatkozik Solerre, akinek fotói és képeslapjai világszerte népszerűvé tették az országot. Tunéziai felvételeivel 1892-ben Párizsban ezüstérmet, majd a következő esztendőben Monacoban aranyérmet szerzett. Az állami megbízásokat is teljesítő fotográfus egyik legismertebb témája a ’bennszülött típusokat’ bemutató műtermi portrésorozat, amely képeslapokon is széles körben terjedt, emellett kortársaihoz hasonlóan nagy választékban kínálta a tunéziai látképeket. Utóbbiak közé tartozik a Karthágó régi kikötőjét megörökítő felvétel, amelyet egy közeli magaslatról – valószínűleg a Byrsa-dombról – készített a fotográfus (1. kép).

A fotózás helyszíne könnyen hozzáférhető és közkedvelt volt a fényképészek körében, ugyanis számos 1800-as évek utolsó évtizedeiben, vagy az 1900-as évek elején készült metszet és fotó ábrázolja a kikötőt közel azonos nézőpontból és képkivágással. A különböző képi dokumentációk összehasonlításával nyomon követhetőek a természeti környezet változásai, amelyek segítséget nyújthatnak a felvétel datálásban. Soler esetében azonban még biztosabb támpontot ad tuniszi működésének kezdete és a képek Magyarországra kerülésének dátuma, így a felvétel készítési ideje leszűkíthető az 1890-es évek első felére.

Soler másik, Néprajzi Múzeumban őrzött, a pozitívon sorszámmal és címmel ellátott felvétele francia feliratában jelzi a témáját, egy karthágói pun sírt. Hélène Bénichou-Safar 1982-ben kiadott könyve alapján beazonosítható, hogy a fotó a feltáráskori állapotát mutatja a Byrsa-dombon lévő 10. számú épített kősírnak.

Noha a szerző nem közli a felvétel készítőjének nevét, egyértelmű, hogy Soler felvételét használja könyvében. A kép forrásaként a Fehér Atyák római központjának archívumát jelöli meg, ami megerősíti a későbbiekben tárgyalandó állítást, miszerint a pun sírt ábrázoló pozitív kópia a többi karthágói felvétellel együtt a Fehér Atyák közvetítésével érkezett Tunéziából Magyarországra. Soler e fotója képeslapon is megjelent valószínűleg az 1900-as évek első évtizedeiben. A sorszám, helyszínmegjelölés és cím mellett azonban nem a fotográfus neve, hanem a D. P. monogram tűnik fel, amely arra utal, hogy a képeslapot már unokaöccse, Desiré Pavia jelentette meg a nagybátyja által készített negatívról.

Kormányzati megbízásából Francisco Soler a régészeti feltárások dokumentálása mellett a főváros környékén folytatott bányászati tevékenységet is megörökítette. Ezért merült fel a neve lehetséges szerzőként a missziós fotókorpusz azon fotója esetében, amely a múzeumi nyilvántartásba való beleltározáskor a Karthágói kőbánya címet kapta (5. kép). A felvételt azonban közli a karthágói ásatásokat vezető francia régész-misszionárius, Alfred Louis Delattre az 1896-ban megjelent Carthage: nécropole punique de la Colline de Saint-Louis (Karthágó: pun nekropolisz a Saint-Louis-dombon) című munkájában, ahol a kép címéből kiderül, hogy nem egy átlagos kőbánya munkálatait ábrázolja, hanem a pun sírok feltárásának egy pillanatát (6. kép). A reprodukció a könyv azon részén található, ahol a szerző az 1890-es feltárásokat tárgyalja részletesen, így valószínűsíthető, hogy a felvétel is erre az évre datálható. A Néprajzi Múzeumban őrzött pozitív kópián sem felirat, sem szignó nem található, a Delattre által közölt változat bal alsó sarkán azonban Gervais Sc. Lyon olvasható. Néhány kutató a névazonosság miatt az ebben az időben Algériában működő Jules Gervais-Courtellemont, más néven Jules Claudin Gervais – francia fotográfust jelöli meg az e kézjeggyel ellátott képek szerzőjeként, akinek több tunéziai – köztük karthágói – képe is ismert. Semmilyen adat nem bizonyítja azonban, hogy Gervais kapcsolatban állt volna Delattre-ral és az ásatások során fotózott volna a helyszínen, illetve Lyon városához sem kapcsolható. Delattre e kötetének több illusztrációján feltűnik ugyanez a szignó, azonban nem csupán fotókon, hanem térképen, rajzon is. Az aláírásban szereplő Sc. árulkodó, miszerint ez nem a név, hanem latin sculpsit szó rövidítése, amely metszést jelent, vagyis a fotó nyomdatechnikai sokszorosításra alkalmas átfordítását jelzi. Így egyértelmű, hogy a lyoni illetőségű Gervais csupán az eredeti fotó nyomdában sokszorosítható változatát készítette el.

Delattre e műve a lyoni székhelyű Les Missions Catholiques folyóirat különkiadásában látott napvilágot, amely folyóirat ugyanazon évben megjelent számaiban részleteket közöl a régész-misszionárius könyvéből, azt is, amely a vizsgált fotót tartalmazza. A folyóirat hasábjain megjelent kép nem tartalmaz szignót (7. kép), képaláírásában viszont feltűntetik a szerkesztők, hogy Delattre fotója alapján készült. Arról azonban nincsen adat, hogy Delattre maga készített-e felvételeket az ásatások során, így a kép szerzőségének kérdése további kutatást igényel.

A Néprajzi Múzeum missziós fotóanyagának harmadik szignált karthágói felvétele a már korábban említett Garrigues fotóstúdióból származik, azonban a konkrét szerzőség kérdése itt nem olyan egyértelmű, mint a korábban tárgyalt Francisco Soler esetében. Annak ellenére, hogy Tunisz egyik legnépszerűbb fotóműterme volt, valamint – az orientalista fotótörténet egyik kutatója, Ken Jacobson megállapítása szerint – Tunézia 19. századból fennmaradt látképeinek legtöbbjén a Garrigues név olvasható, pontos életrajzi adatai, sőt még keresztneve körül is bizonytalanságok vannak. A pozitívok alján, vizitkártyái rektóin és verzóin, valamint a képeslapokon, számos különböző formában jelenik meg a fotós, illetve a stúdió megnevezése, amelyekből mindössze a J. Garrigues olvasható ki egyértelműen: J. Garrigues, Phot. Tunis / J. Garrigues Tunis / Ph Garrigues Tunis / Phot. Garrigues. Tunis / rektón: Photographie Garrigues, Tunis / verzón: J. Garrigues. Photographie. Tunis / képeslapokon: Photo Garrigues, Tunis. Egyes fotótörténészek, galeristák és antikváriusok Joseph Garrigues-ként oldják fel a szignót, mások – köztük nemzetközileg elismert múzeumok, mint a Victoria & Albert Museum, vagy a jeruzsálemi Israel Museum – J. André Garrigues-ként utalnak rá, noha egyiket sem támasztja alá konkrét adat, és forrásmegjelölések hiányában ezek találgatásnak, illetve a világháló segítségével gyorsan terjedő virtuális szájhagyománynak minősíthetőek. Életrajzi alapadatok vonatkozásában is számos feltételezés található különböző online és nyomtatott forrásokban. Az Aix-en-Provence-i székhelyű Galerie Vincent Bercker konkrét születési és halálozási dátumot ad meg (1851-1901) azonban forrásmegjelölés nélkül. Ezen évszámokon kívül a tunéziai fotósok enciklopédiáját előkészítő Michel Mégnin legújabb kutatásainak 2024-es megjelenéséig egyik szakirodalom sem közölt sem születési, sem halálozási dátumot Garrigues-hoz, Jacobson összesítő munkájában is mindössze a fotóstúdió működési idejét határolja be az 1870-es évektől 1911-ig. A tunéziai ARTmedina-tounes művészeti blogger tuniszi születésűként határozza meg Garrigues-t, ez az adat azonban más forrásokban nem jelenik meg, és Mégnin imént említett, legfrissebb és minden tekintetben a legtöbb adatot szolgáltató, folyamatosan frissülő adatbázisában cáfolja is ezt. Kutatásai szerint a Maison Garrigues alapítója az 1835-ös születésű francia fényképész, Henri Jules Jean Garrigues, aki 1860-ban Párizsban nyitott fotóstúdiót. 1864-től kezdve Tuniszban is aktív volt fotósként, azonban végleges műtermet csak 1868-1869 körül nyitott a tunéziai fővárosban, amit továbbra is a párizsival párhuzamosan működtetett. Korai, 1870-ben Tuniszban bekövetkezett halála után az ugyancsak fotográfus felesége, Josephine Naudin vitte tovább az Észak-Afrikában működő vállalkozást, továbbra is elhunyt férje nevén. A névhasználatban akkor sem történt változás, amikor 1873-ban az özvegy hozzáment Paul Antoine Delsolhoz, aki aztán 1881 és 1884 között volt a stúdió vezetője. Ekkor Garrigues lánya, Celine Henriette Maria feleségül ment Auguste Joseph Marichalhoz (néhol Marechal), aki immár negyedik szereplőként a legtovább, 1910-ig üzemeltette az eredetileg Garrigues által indított vállalkozást, továbbra is az eredeti néven. A ’photographe de SA le bey de Tunis’ (őfelsége a tuniszi bég fényképésze) felirat már a fotográfus legkorábbi tuniszi verzóin is szerepel, még mielőtt műteremmel rendelkezett volna az afrikai fővárosban, így ezt a tisztséget eleinte még valóban maga az alapító, Henri Jules Jean Garrigues töltötte be, majd utódai átvették. Ezzel két vezetőt, III. Muhammad (Sadok) és III. Ali béget is kiszolgálta a Garrigues stúdió. A fényképészet legnagyobb szakmai elismeréseit azonban – mint ez a későbbi verzókon látható – az 1880-as évek végén szerezte, 1888-ban Tuniszban és Tolouse-ban, 1889-ben a Párizsi Világkiállításon, így azok már Marichal működéséhez köthetőek.

Jean-Yves Tréhin a francia nyelvű orientalisták lexikonában Garrigues-ról írott szócikke zárásaként megjegyzi, hogy képei látványvilágukban és megfogalmazásukban nagyon emlékeztetnek az ugyanebben az időszakban Algírban működő Jean Geiser felvételeire. A tuniszi születésű Moncef Helioui összehasonlító kutatásai során rámutat, hogy a két fotográfus tevékenysége nem csupán stílusában, de témaválasztásban, valamint a műtermüket látogató ügyfélkörben is számos hasonlóságot mutat. Felvetése szerint azért hiányosak Garrigues életrajzi adatai, mert az azonos monogramú (J. G.) két fotós esetleg ugyanaz a személy. Michel Mégnin legújabb kutatásai azonban felülírják Monhel feltételezését.

A múzeum missziós fényképanyagában egy fotón szerepel a Garrigues stúdió szignója (8. kép), amely francia felirata szerint restaurálásuk előtt mutatja Karthágó régi ciszternáit. Noha van olyan fényképgyűjtemény, amely a Karthágó legnagyobb és legismertebb ciszternarendszereként, a La Malga ciszternákként azonosítja a felvételen szereplő helyszínt, valójában az Antonius fürdőjét vízzel ellátó, Borj Jedid-i (névváltozatok: Bordj Djedid, Bordj el Djedia, Bordj el Djedid, Borj ej Jedid, Burj al Jadid) víztározót ábrázolja. A bég a római kori ciszternarendszert újra eredeti funkciójában kívánta működtetni Tunisz környékének vízellátásának támogatásához, így megbízásából francia mérnökök, 1862 és 1864 között G. Gouvet, majd 1884 és 1887 között J. Vernaz végzett feltárási munkákat, utóbbi részletesen dokumentálta és közreadta 1887-ben a Revue Archéologique 10. számában. Összevetve Garrigues tuniszi működésének idejét, valamint a ciszternák részlegesen feltárt állapotát, valószínűsíthető, hogy a felvétel a két feltárás között eltelt 20 év során készült, 1864 és 1884 között. Maynard által készített metszet változatban R. Cagnat és H. Saladin közli a képet Voyage en Tunisie című írásukban a Le Tour de Monde 1893. augusztus 19-i számában, a Garrigues által adott címmel, azonban neve feltűntetése nélkül. Egy másik – a londoni székhelyű Wellcome Collection gyűjteményében őrzött – korabeli metszet ugyancsak anonimként közli a képet, azonban feliratában már felsorolja a háttérben elhelyezkedő földrajzi jelenségeket is. Ezt a változatot az teszi egyedivé, hogy a metszet készítője (Hillborn?) a kép jobb oldalán staffázsalakokkal – egy teherhordó szamárral, valamint egy ülő és egy álló alakkal – gazdagította Garrigues fotójának előterét a kompozíció élénkítése, valamint a léptékek és a térbeliség érzékeltetése érdekében. A fotóstúdió később fekete-fehér és színezett képeslap formájában is közre bocsátotta ezt a felvételét, készítője nevének feltüntetésével. A Borj Jedid cisztárnáiról ritka az ilyen korai felvétel. Garrigues-on kívül Tunisz egy másik korai rezidens orientalista fotográfusa, M. Catalanotti, aki ugyancsak az elsők között nyitott fényképészetet az észak-afrikai városban, örökítette meg a ciszternákat ebben a feltárási fázisukban. Az enyhén eltérő szögből, de közel azonos beállítással készült felvétel különböző szerzőségi adatokkal terjedt. Megtalálható Catalanotti Tunis, illetve Collection AM Tunis szignóval is a svájci-svéd von Hallwyl műgyűjtő család 146 darabos, algériai és tunéziai felvételt tartalmazó fényképalbumában, amelyeket 1889-es észak-afrikai körútjuk során vásároltak és rendeztek albumba.

Az Néprajzi Múzeum missziós fényképanyagának ötödik megmaradt karthágói kültéri felvétele, az amfiteátrum helyszínét örökíti meg (9. kép), és egy véletlen folytán a nagyítások küldőiről is tanúskodik. A pozitív hátoldalát a tunéziai válogatást összeállító hittérítő sorszámozta és több soros magyarázattal látta el. Magyarországon a fotót a kor múzeumi gyakorlatának megfelelően kartonlapra kasírozták, eltakarva ezzel a hátoldalára írt információkat. A tinta azonban beleivódott a papírba, és részletei megjelentek az emulziós oldalon is. Így a felkasírozás ellenére – tükrözve olvasva – megtudható, hogy ez a pozitív kópia kapta az 1-es sorszámot a hazánkba küldött képek között, valamint a szöveg nagy része is kivehető: Emplacement de l’amphithéâtre de Carthage, … (?) une croix en occupe le centre. La chapelle a été érigée dans une caverne, où on mettait les bêtes fauves. (A karthágói amfiteátrum helyszíne, közepén kereszttel. A kápolnát egy veremben alakítottak ki, ahol – korábban – a vadállatokat tartották.)

A felvételen jól látható az 1887-ben állított kereszt, amit említ a kép feliratozója, a föld alatti kápolna azonban a kép készítése idején valószínűleg még nem létezett. A fotó keletkezésének dátumáról ezesetben sincsen pontos információ, azonban látható – összehasonlítva az amfiteátrum későbbi felvételeivel – hogy ez az ábrázolás még Alfred Louis Delattre feltárásainak megkezdése előtt készült. A pozitív hátulján említett kápolna egészen új volt, amikor a tunéziai atyák küldeménye elindult Magyarország felé. 1895. március 7-én, a 203-ban – Delattre vélekedése szerint ebben az amfiteátrumban – vértanúhalált halt mártírok, Szent Perpetua és Felicitas ünnepén mutatta be ott az első misét Karthágó érseke, Barthélemy Clément Combes. Minderről az ugyancsak 1895-ben megjelent Murray útikönyv ad részletes leírást. Eszerint 1881-ben tárta fel Delattre atya azt a föld alatti helyiséget, amely a vadállatok őrzésére szolgált – ahogyan ez a kép hátulján lévő információban is szerepel – valamint a mártírok börtönéül is kivégzésük előtt. 1894-ben folytatódtak az ásatások az amfiteátrumban, ekkor alakítottak ki a föld alatti helyiségben kápolnát a mártírok tiszteletére (11. kép). Későbbi kutatások feltételezik, hogy a szentté avatott asszonyokat egy másik amfiteátrumban végezhették ki. A felsorolt adatok alapján a felvétel készítési ideje 1887 és 1894 közé szűkíthető. A fotográfus nagyjából a későbbi kápolna széle felett állt az expozíció pillanatában.

A karthágói képek közül még egy pozitívon sejlik át a hátoldalán lévő felirat, a már korábban tárgyalt, Karthágó egykori kikötőjét ábrázoló felvételen. (1. kép) Ebben az esetben olyan csekélyen, hogy a rajta lévő információ olvashatatlan, azonban igazolja, hogy a képek összetartoznak, ugyanabból a missziós központból származnak. A korabeli leltárkönyvbe és a pozitívot hordozó kartonlapokra is mindössze pár szavas cím került minden kép esetében, a felvételek hátulján szereplő információkat sehova sem jegyezték le, mielőtt leragasztották őket. Vajon az akkori muzeológusok nem tartották fontosnak ezeket az információkat, vagy az 1896-os Néprajzi Misszió kiállítás gyors előkészületei tették szükségessé, hogy a fotók installálását végző munkatárs megelőzze a leltározást végző muzeológust, örökre elfedve munkájával a rengeteg hasznos és érdekes adatot? Mindez már nem megállapítható. A kutatás egy későbbi szakaszában esetleg ki lehet dolgozni olyan technológiát, amellyel a papírba zárt tudnivalókat újra olvashatóvá lehet tenni.

A fent tárgyalt papírkép hátlapján francia nyelven olvasható a felirat. Ez is megerősíti azt a feltételezést, miszerint a felvételek francia szerzetesektől származnak, mégpedig az Afrika misszionálására 1868-ban megalakult Fehér Atyák társaságától (Missionairies d’Afrique, Péres Blancs, M. Afr.). A Néprajzi Múzeum missziós fényképanyagának jelentős részét teszik ki a fehér atyák küldeményei Afrika különböző vidékeiről, elsősorban a kontinens keleti feléből, a mai Tanzánia területéről, valamint északról Tunéziából és Algériából. E rend tagja volt a többször említett Alfred Louis Delattre is, aki archeológusként Karthágó feltárását végezte és az ásatási területen talált leletek megőrzésére és bemutatására 1875-ben létrehozta és vezette a fehér atyák alapítójáról, Charles Lavigerie-ről elnevezett múzeumot Musée Lavigerie de Saint-Louis de Carthage néven. A Néprajzi Múzeum 1900-as évek elején vezetett leltárkönyve szerint a Karthágóból érkezett képek között bekerült egy felvétel, amelynek címe P. Delattre régész múzeumának látképe. Karthago, Tunézia. Tehát a fehér atyák küldtek fotót a rend által alapított múzeumról, azonban a következő évtizedek során ezt kiselejtezték a múzeum állományából. Megmaradt azonban az a nyolc műtárgy, illetve vitrin fotó, amely Delattre múzeumának tárgyaiból, keresztény sírkövekből, ókeresztény lámpásokból, karthágói edényekből, sírokban talált nyakékekből és egyéb ékszerekből ad ízelítőt.

Delattre életében több kiadványt készített Karthágóról és múzeuma anyagáról. Ezekben számos metszetet használt, amelyek némelyike összepárosítható a felvételeken szereplő tárgyakkal. Később már fotóreprodukciókat helyezett el könyveiben, katalógusaiban, amelyek megfeleltethetőek a múzeumban őrzött felvételekkel. 1880-ban jelent meg Lampes Chrétiennes de Carthage című írása, amelyben a Karthágóban előkerült keresztény lámpásokat, illetve az ezeken szereplő szimbólumokat elemzi. Ehhez kapcsolódik a Néprajzi Múzeum két felvétele. (15. és 16. kép)

A Karthágói múzeum 1900-ban kiadott katalógusa részletes leírást ad az egyes tárgyakról és tárgycsoportokról, majd a függelékben fotóreprodukciókon keresztül mutatja be azokat. Ez a fotóhasználat egyértelműen demonstrálja, hogy a tárlóban, drapériával, alátámasztással, háttér előtt, saját környezetében, kontextusában lefotózott tárgy – amely fotók kerültek a Néprajzi Múzeumba is – hogyan kerül le a háttérről, ki kontextusából, fókuszál csupán a tárgyra, amely így ’lebegővé’ és egyben ’általános múzeumi tárggyá’ válik. A következő három fotópár példázza, hogyan kerülnek ki környezetükből a fotók a múzeumi katalógus lapjain. (21-26. kép)

A Tuniszból küldött felvételek egyike megfogalmazásában, beállításában és hangulatában a karthágói múzeumi sorozat része lehetne, témája középpontjában azonban a kortárs kézművesek, fegyverkovácsok és ötvösök munkája áll (27. kép). A fehér atyák Delattre karthágói archeológiai múzeumán kívül Algírban, a rend afrikai központjában is működtettek missziós múzeumot, amely a tunéziaival ellentétben nem régészeti, hanem néprajzi jelleggel bírt. Afrika különböző részein élő őslakosok kultúráját, viseletét, köznapi és ünnepi szokásait mutatták be tárgyakon keresztül. Az Algírban működő rendtársaktól 29 fotó került a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményébe, amelyből mindössze egyet selejteztek ki az elmúlt több, mint egy évszázad során. Ez a fehér atyák algériai székhelyét ábrázolta, az algíri ’maison carrée d’Afrique’-t. A megmaradt fényképek közül három a misszió életébe enged betekintést, 25 darab pozitív – a karthágói Musée Lavigerie tárgyfotóihoz hasonlóan – kiállítási anyagot, tárgyakat és tárgyegyütteseket mutat be az algíri misszió múzeumából. A vizuális néprajzi gyűjteményben helyet kapnak az afrikai őslakók fegyverei (lándzsák, kések, nyílvesszők), hangszerei – köztük több, különböző alakú és méretű dob – ékszerei, merítőedényei, fakanalai, pipái stb. és egy pajzsa. Valószínűleg a múzeum-enteriőrben készültek a fotográfiák, így azoknak saját fehér drapériájuk szolgált háttérként, ami erős kontrasztok mellett is súlytalanságot, légiességet kölcsönöz mind a kiállított tárgyaknak, mind a róluk készült felvételeknek. Adatok egyelőre nem állnak rendelkezésre egy esetleges, Tuniszban működő ilyen jellegű múzeumról, amelynek egyik tárgyegyüttesét ábrázolhatja a 27. kép, azonban a Fehér Atyák algíri múzeumából küldött tárgyfotók párhuzama feltételezi, hogy a gúlába állított fegyverek számozott pozitívja egy, az atyák által Tunéziában létrehozott missziós néprajzi kiállításban készülhetett.

A missziós fotókorpusz karthágói anyaga ugyan számában csekély, feltárása és értelmezése azonban számos új, fotótörténeti tudással szolgál, a korábbi és újabb adatok szintetizálását teszi megvalósíthatóvá, emellett további kutatások lehetőségét rejti magában.

Szerző: Gebauer Hanga

Irodalom:

Almanach Hachette. Petite encyclopedie populaire de la vie pratique. Paris, Hachette, 1905.
Bénichou-Safar, Hélène: Les tombes puniques de Carthage. Topographie, structures, inscriptions et rites funéraires. Études d’Antiquités Africaines. Paris: Editions du Centre National de la Recherche Scientifique, 1982.
Berger, Philippe: Musée Lavigerie De Saint-Louis De Carthage, Collection Des Pères-Blancs. Description de l’Afrique du Nord. Musées et Collections Archéologiques de l’Algérie et de la Tunisie. Paris, Ernest Leroux, 1900.
Cagnat, R. – Saladin, H.: Vayage en Tunisie. In: Le Tour du monde: noveau journal des voyages LXVI. Nr. 7., 19. 08. 1893. 117. old.
Delattre, Alfred Louis: Lampes Chrétiennes de Carthage. Lyon, 1880.
Delattre, Alfred Louis: Carthage: nécropole punique de la Colline de Saint-Louis. Lyon, Imprimerie Mougin- Rusand,1896.         
Delattre, Alfred Louis: Un pélerinage aux ruines de Carthage et au Musée Lavigerie. Lyon, 1906.
Degroise, Marie-Hélène: Garrigues – Photographes d’Afrique (1840-1944): Garrigues (photographesenoutremerafrique.blogspot.com)
Degroise, Marie-Hélène: Soler – Photographes d’Afrique (1840-1944): Soler (photographesenoutremerafrique.blogspot.com)
Ennabli, Abdelmajid: Carthage „Les travaux et les jours” Recherches et découvertes 1831‑2016. Études d’Antiquités Africaines. Paris: Éditions du Centre National de la Recherche Scientifique, 2020.
Helioui, Moncef: La fibule berbére, la Melia et le voeude la paix. Les cahiers artistiques d’ART-Médina Tounes, Cahier 01. 2015.
Héron de Villefosse, A.: Musée Lavigerie De Saint-Louis De Carthage. In: Description de l’Afrique du Nord. Musées et Collections Archéologiques de l’Algerie et de la Tunisie. Paris, 1900.
Jacobson, Ken: Odalisques & Arabesques: Orientalist Photography 1839–1925. London, 2007.
Les Missions catholiques: bulletin hebdomadaire illustré de l’Oeuvre de la propagation de la foi. Lyon, Nr. 1399. 27. Mars 1896. 
Mégnin, Michel: Dictionnaire des orientalistes de langue Francaise. SOLER Francisco | Dictionnaire des orientalistes (ehess.fr)
Mégnin, Michel: Index des photographes installés à Tunis (1865-1930). In Photographes et   éditeurs en Orient. Index des photographes installés à Tunis (1865-1930) – Photographes et éditeurs en Orient, 2024.
Playfair, Sir Robert Lambert: (Murray’s) Handbook for Travellers in Algeria and Tunis […]. London, John Murray. 1895.
Quejido, Virginia Salve: Visiones De Túnez: Datación y autoría de las albúminas donadas por el Bey de Túnez al Museo Arqueológico Nacional en 1892 https://www.man.es/man/dam/jcr:cf65a11f-17f9-4b52-92c0-263f1172d6b2/visionestunez.pdf, 2016.
Quejido, Virginia Salve: Imágenes de Túnez del siglo XIX. Albúminas de la Colección Martínez Santa-Olalla del Museo Arqueológico Nacional (Madrid) Boletin del Museo Arqueológico National. Nr. 20. 2002. 244–264.
Tréhin, Jean-Yves: Garrigues. In François Pouillon (ed.) Dictionnaire des orientalistes de langue française. 448. Paris, IISMM; Karthala, 2012.
Vernaz, J.: Note sur des Fouilles a Carthage 1884-1885. In: Revue Archéologique. 3. évad, 10. kötet, Juillet-Decembre, 1887. Paris, Ernest Leroux, p. 11-27.