Paci mint etnográfus

A Néprajzi Múzeum 1952-ben egy 37 darabos fényképsorozatot vásárolt Pázmán Ferenctől, amely négy kivételével óceániai tárgyakat mutat. Az egyes képeken nem egyedi tárgyak, hanem tárgycsoportok láthatók. A leltározás során Bodrogi Tiborra hivatkozva azt rögzítették, hogy ezek nem múzeumi műtárgyfotók hanem a felvételek egy hamburgi műkereskedőnél készültek. Talán Umlauffnál, ahogy zárójelben két kérdőjellel feltüntették. A készítők rovatba Julius Konietzko nevét írták, a készítés helyeként pedig Hamburgot, az idejét az 1910-es évekre tették.

Különbözik ezektől a képektől négy másik fényképnagyítás, amelyek a leltár szerint Pázmán Ferenc műgyűjteményét szemlélteti. A kép címéhez fűzött zárójeles kérdőjel azonban ezúttal is azt jelzi, hogy ebben nem voltak biztosak. Ez a bizonytalanság annak ellenére felmerült, hogy a fényképeket szintén a „Pázmán Ferenc műkereskedőtől vásárolt anyag” részeként regisztrálták. A leltári adatokban még egy utalás található, mégpedig egy korábbi tételre (F 103709), amely valamilyen kiadvány, vagy katalógus 12. tábláján lévő tárgyakat mutat, a felirat szerint Neu-, azaz Új-Fundlandról. A képet borító összehajtott papírra valaki ceruzával ráírta Pázmán Ferenc budapesti lakcímét – XIV. Torontál u. 32. –, valamint azt, hogy „Vajda ismeri az ügyet”.

Vajda László tehát valamelyest tudta, hogy miről, kiről van szó, ám ennek nem lett értékelhető nyoma a Pázmán Ferenctől származó műtárgyak, fényképek információit illetően. Azt nem tudni, hogy Vajda találkozott-e Pázmánnal, tudott-e korábbi kapcsolatairól a Néprajzi Múzeummal.

De kiről is van szó, akitől a fényképek a múzeumba kerültek? A fentiekkel ellentétben a bécsi születésű Pázmán Ferenc (1873–1965) nem volt műtárgykereskedő, hanem az egykori Népszínház, majd a Népopera „Paci” néven ismert és becézett népszerű bonvivánja, jól képzett operettelőadó. Emellett az első magyar akvarista, aki még külföldre is magával vitte akváriumait, gyarapította különleges halakból álló gyűjteményét. Pázmán ugyanis 1909-től három évig külföldön működött, előbb Bécsbe, majd Hamburgba szerződött, de fellépett Berlinben, Hannoverben is. Ez az időszak egy másik szenvedélyét is megerősítette: az etnográfiai tárgyak gyűjtését. Épp akkor töltött mintegy két évet Hamburgban – önképe szerint – a világ kapujában, amikor mindkét passzóját tekintve a „dolgok sűrűjében” lehetett. Túl azon persze, hogy ahol csak fellépett, hamarosan a közönség kedvencévé vált. Ha Bodrogi Tibor, Vajda László esetleg ismerte is őt személyesen, gyűjteményének részleteiről nem kérdezték ki. Így nem marad más hátra, mint Wiesinger Márton akvarisztikai könyvéből idézni emlékeit, amelyekből a néprajzi gyűjtés mikéntje is kirajzolódik.

„Én a Népszínház megszűnte után Bécsbe szerződtem és odaköltöztem […] Innen Hamburgba szerződtem, magammal víve az állatseregletemet, amely négy akvárium lakóiból, továbbá egy papagájból és egy fehér angóramacskából állt. Itt aztán elememben voltam. Összeköttetésbe léptem a tengerészekkel, tisztekkel és legénységgel, minden elképzelhető módon megnyertem őket, hogy Dél-Amerikából, Afrikából halakat és néprajzi tárgyakat hozzanak nekem. A néprajzi tárgyak részben a Budapesti Néprajzi Múzeumban vannak elhelyezve, kb. 440 db (mint Pázmán-féle gyűjteményt könyvelték el), de részben az ankarai múzeumban nyertek elhelyezést. […] Mint a legnépszerűbb hamburgi színészek egyikének, mindennemű támogatást megadtak szenvedélyemhez. Hoztak mindenféle állatot, így skorpiókat, kígyókat, amelyekből sokszor küldtem a budapesti Állatkertnek. […] Ötesztendei [helyesen: háromesztendei] távollét után visszakerültem a Budapesti Népoperához, ismét teljes cókmókkal foglaltam el új lakásomat. Amikor a pesti akvaristáknak ez tudomására jutott, meghívtak egy estére az általam is alapított Aquarium és Terrárium Egyesületbe, amelynek akkoriban dr. Lendl Adolf, az európai hírű természettudós volt az elnöke. Meglepetésemre egy zsúfolt terem fogadott, hangos ovációval. Lendl szép üdvözlő beszéddel nyitotta meg az ülést […] Én, aki bejártam a hamburgi, berlini, trieszti, fiumei, nápolyi, helgolandi akváriumokat, kívül-belül láttam a híres villfrancai és monacói oceanográfiai múzeumot, szívesen szolgáltam tapasztalataimmal Lendlnek.”

Pacit a Néprajzi Múzeum is „meginvitálta”, hogy a külföldi útjain szerzett etnográfiai „tapasztalatait” megossza az érdeklődőkkel. Gyűjteményét a múzeum 1913 júniusában kiállította. A négy itt tárgyalt fénykép ekkor készült, és valóban az ő tárgyait mutatja.

A kiállításról mindössze egyetlen beszámoló ismeretes, amely a Szinházi Életben jelent meg, mégpedig ugyanezzel a négy fényképpel. Ötödikként a képek montázsában egy a Pacit és színésznő feleségét, valamint a múzeum igazgató őrét, Semayer Vilibáldot ábrázoló felvétel is látható. Ennek eredetije nincs meg a múzeumi állományban.

A kiállításról a múzeum irattára nem őriz semmilyen feljegyzést, a negyedévenként készült jelentésekben sem tértek ki rá. Ily módon a színházi hetilap rövidke jegyzete szolgál az egyetlen forrásként. Ebben a műfaj szabta korlátok ellenére is lényeges információk olvashatóak, kiegészítik Pázmán Ferenc idézett emlékeit: Paci „mint szeretetreméltó bonviván semmiféle alapot nem szolgáltatott arra, hogy komoly tudósnak tartsák, most kiderült, hogy tényleg egyike legképzettebb etnográfusainknak. A vidám tréfák emberéről ugye bajos elhinni az ilyesmit és mégis így van. Paci, azaz hogy Pázmán Ferenc, ahol csak járt-kelt, mindenütt ennek a szenvedélyének hódolt és közben olyan etnográfiai gyűjteményt sikerült összeszereznie, aminővel kevés gyűjtő dicsekedhetik. Persze neki könnyű volt, mert megjárta Hamburgot, két esztendeje csinált egy kis afrikai utazást, vett, csereberélt és amikor Hamburgban a jutalomjátékát tartotta, az összes Hamburgban tartózkodó tengerésztisztek hoztak neki valami egzotikumot kedveskedésül. Gyűjteményében, amely jelenleg a Néprajzi Múzeumban kelt általános feltűnést, mindenekfölött a fegyvereknek akadnak bámulói. Képviselve van ott a sziú-indiánok tomahawkja, az afrikai fekete harcosok íja, a brazíliai, délamerikai, ausztráliai vad törzsek mindennemű harci eszköze. Vannak emberbőrrel bevont bálványai, van japán harci öltözéke, antik kínai porcellánja, bronzszobrocskái, de a legértékesebb talán az aquarium, amelyre mindennél büszkébb Pázmán Ferenc.”

A fényképek részletgazdag, professzionális felvételek, egy hivatásos fényképész munkái lehetnek. Jól mutatják a kor felfogását a kiállítás műfajával kapcsolatban. A lényeg: a rendelkezésre álló hely minél jobb kitöltése, azaz minél több tárgy kihelyezése. Emiatt a mai szemnek a látvány inkább a zsibvásárra emlékeztet. A jelen esetben a zsúfoltság persze azt a célt is szolgálta, hogy a gyűjtő feltehetőleg minden tárgyát láthatóvá tegye. Azt nem lehet állítani, hogy a szemléltetés teljesen mentes lett volna az esztétikai igényű elrendezéstől, ám ez csak néhány egyszerű megoldásban öltött testet, és nem játszott meghatározó szerepet. Leginkább a falakra helyezett paravánok mutatják a törekvést a ritmusos elhelyezésre, a szimmetriára, vagy a trófeaszerű elrendezésre. A fényképek szerint a gyűjteményt nem kísérték magyarázó feliratok, tárgyjegyzékek, így a kiállítás aligha tudott többet nyújtani, mint „egzotikumok”, érdekességek kavalkádját.

A színházi lap idézett kis cikke a kiállítással kapcsolatban mindenesetre „általános feltűnést” említett, nyilván a „kollégának” kijáró szimpátia jegyében. A cikk ugyanakkor arra is hivatkozott, hogy Semayer Vilibált, a Néprajzi Múzeum „nagytudományi igazgatója nem szívesen hajlandó már visszaengedni a ritka szép gyűjteményt. Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy Pázmán is ragaszkodik a gyűjteményhez.” Ragaszkodása inkább csak a hatáskeltést szolgálta, mert a múzeum 1913 júliusában 2500 koronáért megvásárolta Paci gyűjteményét. Ekkor a tárgyak meghatározásához megkapták a gyűjtő saját jegyzékét, egy kockás füzetet, amelyet még a kiállításhoz, a tárgyak átadásához készített, vagy akkor egészítette ki az addig nem bejegyzett szerzeményeivel. Pázmán nagyrészt német nyelvű jegyzéke 278 tételt sorol fel. Esetenként egy tétel több tárgyat jelent – például tőröket –, és sorszám nélkül is szerepelnek benne további tárgyak, tárgycsoportok. A jegyzék az egyes tárgyak nevét, származási helyét, esetleg egy-egy jellegzetességét tünteti föl, ellenben a megszerzés körülményeit nem. Így nem tudni, hogy Pázmán Ferenc mit vásárolt Hamburgban vagy Afrikában, mit kapott ajándékba, mihez jutott hozzá csereberével, vagy másként. A leltárba vétel a kockás füzet nyomán készült, s az egykori nyilvántartás szerint 299 db tárgyat leltároztak be.

A gyűjteményt a múzeumi kiállításon mutató képek olyan jó minőségűek, hogy részletek nagyításával egy-egy tárgyat is jól fel lehet ismerni. Az alábbi képrészlet közepén két emberfej alakot láthatunk. Ma mindkettő az Afrika-gyűjtemény megbecsült példánya. Dahomeyből származnak, de beszerzés forrása ismeretlen. A fénykép és a leltári számok alapján a kockás füzetben, illetve a Pázmántól vásárolt gyűjtemény tételes jegyzékében könnyen azonosíthatók. Ez bizony ma sem felesleges művelet, mert kiderül, hogy a műtárgyak alapos és körültekintő leírásából épp az a vonás hiányzik, amely – feltehetőleg – a gyűjtő érdeklődését elsősorban is felkeltette, és „lecsapott rájuk”. A Szinházi Élet is írta, hogy Pacinak „emberbőrrel bevont bálványai” is vannak. A kinagyított fényképrészlet két ilyen tárgyat mutat. Ha nem is bálványok, de a profilban látható fej a füzet 92. tétel alatti bejegyzése szerint: „Kopf m. Menschenhaut überzogen”, azaz emberbőrrel behúzott fej. Valójában ún. fejtetőmaszk. A mögötte, a dárdától félig eltakarva álló faszobor szintén hasonló kivitelű. Így van, vagy csak így tudták és árulták annak idején, ezt alapos kutatással kell tisztázni mindkét esetben, és az esetleges következtetéseket levonni. A fénykép mindenesetre egy időközben elenyészett, kérdéseket felvető adatra hívja föl a figyelmet, és értékes információval egészíti ki a múzeum gyűjteményének történetét.

Ha már nagyjából tisztában vagyunk Paci gyűjteményének eredetével és jellegével, akkor a tőle 1952-ben vásárolt többi fénykép jelentősége is „megemelkedik”, különösen a posztkoloniális kritika szempontjából. Forrásul, járulékos információval szolgálnak a gyűjteménytörténethez, illetve tágabban az egzotikus néprajzi tárgyak egykori kereskedelméhez és gyűjtéséhez. Az idézett akvarista szakember megállapítása szerint Hamburgban már az 1900-as évek elején külön üzletággá fejlődött a díszhalak behozatala. A gyarmatokról származó etnográfiai tárgyak forgalmazása ugyancsak virágkorát élte ebben az időben. Aki ilyen tárgyak gyűjtésére adta a fejét, Hamburgban tobzódhatott a kínálatban. Múzeumok is messzemenően éltek ezzel a lehetőséggel. Meghatározó az 1860-as évektől működő I. F. G. Umlauff nevű kereskedőház volt, amely naturáliákra és egzotikus tárgyakra szakosodott, osztályonként katalógusokat adott ki a készletéről. Emellett – másokon kívül – 1894-től ott volt a Koloniális és Honismereti Múzeum, vagy más néven a Hoppe und Käptn Haase nevű vállalkozás, azaz inkább kissé mulatságos intézmény, amely egy vendéglőben gyűjtögetett mindenféle furcsaságot, csecsebecsét. Tulajdonosa, August Haase kiszolgált tengerészkapitány különleges tengerésztörténetekkel, illetve meghökkentő „tudományos” fabulákkal szórakoztatta kuncsaftjait. (Nem nehéz elképzelni a be-betérő népszerű, életvidám Pacit is az asztalok mellett…) Ezekkel állt eleinte összeköttetésben Julius Konietzko (1886–1952), egy hamburgi export-import üzlet alkalmazottja, aki idővel komoly szakértelemmel bíró utazó néprajzi gyűjtővé vált. Jó iskolája volt: a berlini néprajzi múzeum etnológusa Félix von Luschan, a Tróját feltáró régész Schliemann fia, maga is a néprajzi műgyűjtés megszállottja, és mások nyomán vált szakemberré. Több helyszíni gyűjtést végzett különböző etnológiai múzeumok számára. Ha a leltározók egykori értesülése helytálló, a Pázmán Ferenctől vásárolt képeket ő készítette. Talán célirányos kutatással az is kideríthető lenne, hogy a képek nem inkább a saját eladásra szánt tárgyait mutatják-e, mint az Umlauff-ház néprajzi osztályának kínálatát. Konietzkónak volt saját műgyűjteménye is, amelyet részlegesen a németországi Detmoldban lévő LiTo nevű galéria szerzett meg az 1980-as években. 2003-ban kiállítást is rendezett az anyagából.

Pázmán Ferenc a Népszínház után az első világháború alatt feleségével a Frontszínház tagja, majd vezetője lett, végigjárták a nevezetes frontterületeket. Az előadások két gazdagon adatolt fényképalbumát 1954-ben vásárolta meg tőle a Hadtörténeti Múzeum. Más albumokat, emléktárgyakat özvegye, „Paci-néni” ajándékozta oda a Színháztörténeti Múzeumnak 92 éves korában, 1977-ben. Pázmán írt színdarabokat – Németországban is –, majd külföldi tapasztalatai alapján álnéven egy gyakorlati útmutatót adott ki saját költségén a rulettjátékról. Érdekelte a fényképezés, pár amatőrképét különböző századeleji lapokban is fel lehet lelni. A Frontszínház tagjaként is fényképezett. Az 1920-as évek elején a Néprajzi Múzeumtól kölcsönzött ki egy “sztereoszkóp” [helyesen: sztereó] fényképezőgépet kazettákkal. Egy irat szerint hosszú ideig tartott, amíg visszaszerezték tőle. Milyen kár, hogy az emlékeit szívesen idéző idős Pázmán Ferencet néprajzos kortársai elmulasztották kikérdezni műgyűjteményéről és változatos élettörténetéről. Mint a fentiek jelzik: lett volna miről beszélgetni.

Szerző: Fejős Zoltán

Forrás

Néprajzi Múzeum Irattára (NMI) 81/1913; 136/1914; 29/1916; 55/1924
Pázmán néprajzi gyűjteménye. Szinházi Élet, 1913. június 14. 24., 8.
Wiesinger Márton: Akvarisztika. Budapest, Gondolat, 1975.
Közgyűjteményeknek adományozta emléktárgyait. Nógrád, 1977. ápr. 13., 4.

Kapcsolódó irodalom

Amenda, Lars: „Museum für Kolonie und Heimat”. Exotismus und Vergnügen in Käppen Haases Seemannskneipe in St. Pauli. In: Zimmerer, Jürgen – Todzi, Kim Sebastian (Hrsg.): Hamburg: Tor zur kolonialen Welt. Erinnerungsorte der (post-)kolonialen Globalisierung, Göttingen 2021. 309–321.

Buschmann, Rainer F.: The Umlauff Family. Prominent Ethnographic Traders Based in Hamburg. Michael Hamson Oceanic Art, https://www.oceanicart.com/PROVENANCE/Umlauff-Family/1

Die ersten Ozeanier: Jäger und Sammler – Bauer und Seefahrer (2003), http://www.kultundvisionen.org/pages/partner/lito_info.html

Thode-Arora H.: Die Familie Umlauff und ihre Firmen – Ethnographica-Händler in Hamburg. Mitteilungen aus dem Museum für Völkerkunde Hamburg, Neue Folge 22. 1992. 143–158.

Zwernemann, Jürgen: Julius Konietzko. Ein „Sammelreisender” und Händler. Mitteilungen aus dem Museum für Völkerkunde Hamburg, Neue Folge 16. 1986. 17–39.